A természet kalendáriuma (DCLXXI.)

*„Nézz rá, Uram, a hegyeidre, zöldhajú erdeidre,/ tenvéred hordó sok ezüstös ereidre”

Éjszaka van közel a világ.

Alszik. Nem történhet ellenem.

Valahonnan gyönge mozgást hallok,

talán a gyötrő élet, sejtelem

hangját. Meleg a bocsánat.

Ég a test, ha lelket ér a lélek.

Siet a vér, ha kerülőkkel is

vissza a szívhez. Soha el nem téved.

Kellene a lüktetés szava.

Májusvégi, koranyári estben ballagok, belebotlom Gál Éva Emese 1989-ben írt Éjszakájába.

Álmodom: ne bízz fát a szélre!

Mindhiába tudnád, erős a gyökér,

ha szemed csak a csapzott lombra nézne,

engedd! Eleven, tiszta nyár kering

benne még, de múlik nemsokára.

Minden évszak becsapja megint,

s hogy élni tudjon, újra megbocsátja.

Kellene a keringés maga.

Álomfa ez. Kuti Dénes sóvidéki táj ihlette hiperrealizmusa. A május 30-án, 1952-ben született festő 1997-ben a valósághű környezetből aprólékosan bontotta ki, mint megannyi képén, a hazai táj szeretetét. Lám, hajnalodik, fényköd öleli a fa derekát.

Dereng az ég. Mondd, ki ellen ébred?

Arcod, mint a csapzott lomb, susog.

Lennék nedve éltető gyökérnek.

E képpel lépek át csendben a hónapválasztón.

A rómaiak júniust Junó istenasszonynak szentelték.

Juno istennő is beletartozott Mars, Venus és Jupiter famíliájába (akiről a márciust, az áprilist és az eredeti május hónapot elnevezték), (…) a házasságnak és a születéseknek védőistennője, (…) a csillagos égboltnak is királynője – igazít útba Supka Géza a Kalandozások a kalendáriumban című művében.

Június régi magyar neve rák hava, illetve Szent Iván hava. Utóbbi nevét Keresztelő Szent Jánosról nyerte.

Júniusi derű: bőség, júniusi sár: szükség.

A júniusi esők magyarázzák e szólást.

Július elseje az idén váróvasárnap: az apostolok Jeruzsálemben visszavonulva, imádság és böjtölés között várták a Szentlélek megígért eljövetelét.

Néz Isten minket, már szomorún, tehetetlenül,

néz sziklákká tornyosult gondjai mögül:

„Nem alkothattalak én tökéletesnek,

hiszen csak tettelek volna gépezetnek.

De hogy fájdalmaid most sírnak-élesednek,

tán megtanulsz végre örülni örömnek,

s bírádul fogadsz el, bírádul, öröknek.

Iszonyú gőgöd majd megcsillapul, elül,

s parancsim hinni is fogod – rendületlenül.”

Nézz rá, Uram, a hegyeidre, zöldhajú erdeidre,

tenvéred hordó sok ezüstös ereidre,

ezernyi folyódra, megannyi folyamodra,

s ne tedd, ne hagyd, hogy sodra-habja

hűs hű italát, életet hömpölygető nedve

színét véres tajték és vérvörös hab belepje,

akár erdőid s mezőid a szörnyű rozsda:

kalászod, füved emberek teste-roncsa.

Nézz be, Uram, mi rejtelmes lelkeinkbe,

csurrants csöppnyi fényt mi szív-kelyheinkbe,

s mi ott most szörnyű sötétben rejtve rejlik,

tán a béke-szivárvány szép ívére kisejlik,

s parancsod, intelmed lészen teljesülve:

ember ember ellen immár sohse gyűlne,

köztünk inkább a béke zenéje zendülne…

A Sepsiszentgyörgyön, 2015. június 3-án elhunyt Magyari Lajos Néz Isten minket című versének aktualitása kétségbevonhatatlan. Egyrészt a szomszédunkban most is dúló háború, másrészt Trianon kapcsán is.

Az I. világháborút lezáró „békeszerződést” 1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon-palotában íratták alá a magyar delegációval. Magyarország elvesztette területe jelentős részét (területe 282 870 km²-ről 92 607 km²-re csökkent), a lakosság létszáma pedig mintegy 10 millió fővel kevesebb lett. A trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékező emléknapot a Magyar Országgyűlés 2010. évi XLV. törvénye nemzeti emléknappá, nemzeti összetartozás napjává nyilvánította:

(…) a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.

Horváth Imre Napfényes földről írt verse 1950-ben jelent meg először a Bukarestben megjelenő Művelődési Útmutatóban.

Most úgy elárad bennem a melegség,

akárcsak e hegyek közt, hol az esték

s az éjszakák sem hűlnek le egészen.

E ház otthonom, és a népe népem.

Bennük testvért, – ennél is többet látok!

Szeretem az utat, ahol szivárog

a forrás, melyből merítik vizünket,

a malmot, mely munkát csak néha szüntet,

a mezőt, mely szomjas most az esőre,

a fát, melyen kopog a harkály csőre

s a szélben ringó kukoricaszálat,

szirma szélét is minden csöpp virágnak.

A dombokat, a völgyeket, a rétet,

a házakban a vályogkemencéket

s kik a vályogkemencéket csinálták.

A pislogó kis petróleumlámpát,

az asztalon az ottfelejtett csészét,

a libákat, a lovak nyerítését,

az ökröket, mik annyi utat róttak,

a nők fején a bő cserépkancsókat.

Szilvát is a roskadozó ágon,

– ennyi szilva nincs sehol a világon! –

a kerítést, melyen a szemem átlát,

a kapufák népies faragását,

a zenészt, ki térdén cimbalmot penget,

mikor táncolnak és ha ünnepelnek.

Szerelmesem itt minden népi dallam,

szeretem a sírt is a hegyoldalban.

(E temetőben szegények pihennek.)

(…) A nőket és a férfiakat, mindet,

a hátukon az átalizzadt inget

(…) S e nép harcát, melynek célja a béke.

S szeretem, mert erősödik békéje,

ezt az egész napfényes román földet,

hol az öröm mind több kapun bezörget,

s minden részét e lágy, termékeny tájnak.

Felismerem benne én is hazámat!

Igen! Mert hát ez lenne a cél: a természeti és a kultúrtájban is felismerni a hazát, hazámat – a román államban! És elismertetni, hogy nekünk (is) szülőhazánk!

Ez lehet csak a tartós béke(sség) záloga.

Erre kérdéssel felel Gál Éva Emese Hazátlanok millecentenáriuma:

A honfoglalás, mondd, mit jelent annak,

akinek hazája nem lesz soha,

aki sötétben született magyarnak,

hogy árnyától éljen a glória?

Hogy éli meg az ezeregyszáz évet,

ha úgy érzi, elhagyta a haza?

Készen kapott hazát, és veszteséget.

A történelem vádlottként örök,

mert megteremti ezt az ellentétet

a haza és a hazátlan között.

A vonzódás a fényhez örök kényszer:

rációt győznek érte ösztönök,

hogy leszámoljanak a vaksötéttel,

hiszen minden élni, látni akar.

Otthont teremtve küzdeni a véggel.

Másként nincs élet, ember, és magyar.

s mi, mintha már csak sötétben látnánk

a fényt, ami árnyékába takar,

többletként éljük a haza hiányát,

mert ami nincs, lehet a végtelen,

s egy nyelvében élő világ hazáját

őrzi bennünk a boldog értelem.

De nyelvében egy világ meddig élhet,

ha nincs földje ahhoz, amit terem?

Meddig lehet a fény árnyéka élet?

Meddig ad otthont hitünknek az ég,

s mikor jön el a nap, mikor a fénynek

s árnyéknak közös hona lesz a vég?

Azaz: nem csupán felismerni, hanem megtartani és elismertetni a mi hazánknak is Erdélyt.

Ezt tette sok-sok természetkutató erdélyi magyar tudós is.

A Marosvásárhelyen 1920. június 5-én született székely botanikus, Nyárády Antal – apja Nyárády Erasmus Gyula – középiskoláit 1938-ban végezte a Kolozsvári Református Kollégiumban. A Ferenc József Tudományegyetemen már a Növényrendszertani és Geobotanikai Intézet gyakornokaként Soó Rezső professzornál védte meg Magyarország vadontermő papaverfajai című doktori értekezését. 1942-1943-ban tanársegéd volt, majd az általános mozgósításkor behívták katonának, hadifogságba esett, és a Donyec-medence szénbányáiban dolgozott. 1947-ben tért haza, két évig középiskolai tanár volt a kolozsvári tanítóképzőben, majd 1949-1975 között a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet botanikatanára és katedrafőnöke lett. 1949-ben újraszervezte az intézet botanikus kertjét. 1965-1975 között a Román Tudományos Akadémia kolozsvári fiókjának keretében főkutató volt. Apja irányításával a készülő monumentális Flora R. P. R. – R. S. R. 13 kötetében 12 növénycsalád 85 nemét (293 növényfajt) dolgozta fel: boglárkafélék, mákfélék, perjefélék, madársóskafélék, mámorkafélék, vasfűfélék, télizöldfélék, kosborfélék. 1966-ban, apja halála után a nagy mű utolsó két kötetének tényleges szerkesztője lett. Az értékes Nyárády-herbárium – családi gyűjteményük – a nagyszebeni Brukenthal Múzeumba került. Közel száz növényrendszertani és geobotanikai tárgyú szakdolgozata hazai román nyelvű folyóiratokban, magyarországi és más külföldi tudományos kiadványokban jelent meg.

A másik példa barátomé, a 2016. június 5-én elhunyt Izsák Zoltán lepkészé. A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen biológia szakos tanári diplomát szerzett 1975-ben. Csíkszeredában előbb az Ipari Líceum, majd a Matematika–Fizika Líceum tanára, a bukaresti Grigore Antipa Természettudományi Múzeum munkatársa, 1979 óta a Márton Áron Főgimnázium biológiatanára volt. Kutatási területe a lepkevilág fajtagazdagsága. A romániai lepkésztársaság (Societatea Lepidopterologică Română) alapító tagja. Több mint tízezer darabból álló lepkegyűjteménye elsőnek jelez Romániában néhány új fajt, és a tudomány számára több új alfajt. A lepkék vándorlási jelenségeiről szóló szaktanulmányát a ploieşti-i Természettudományi Múzeum Comunicări şi referate c. írásgyűjteménye, a Gyergyószentmiklós és Gyilkos-tó környékének ritka lepkefajaira vonatkozó tanulmányát az Acta Hargitensia közölte. Borsodi Lászlóval, Fülöp Zoltánnal és Pálfalvi Pállal közösen szerkesztette Csíkszeredában a Hargita megye védett és ritka növényei, állatai c. kétnyelvű kiadványt.

Így tarthatjuk meg szülőhazánknak ezt az országot: Erdélyt.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2025-ben, Magdolna napján