Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (60.)

Székely János, a filozófus költő, a kiváló esszé-, dráma- és prózaíró

Az írói szereptelenséget tudatosan, olykor tán keservesen, de egész életére vállalta. Európai mértékkel is egyedülálló volt a filozófus költő, az esszé-, dráma- és prózaíró Székely János (Torda, 1929. márc. 27. – Marosvásárhely, 1992. aug. 23.). Helye a magyar irodalomban Ottlik Géza és Németh László között van, a világirodalom „dobogóján” pedig Albert Camus és George Orwell mellett. Aki ismerhette közülünk, szerencsésnek mondhatja magát; az Igaz Szónál dolgozott, Varró Ilonával két gyermeket nevelt fel. Zseniális tehetségével rejtőzködve élte Marosvásárhelyen a volt  Werbőczy, majd Törvényszék névre keresztelt utcájában a mohó etnikai felduzzasztásra és belső szétesésre ítélt kisváros mindennapjait. 

Katonai iskola, filozófia szak, fogság, a vesztesek

A bécsi döntés nyomán családja Tordáról Marosvásárhelyre költözött, itt folytatta az iskolát. 1943-tól a Katonai Alreáliskolába járt, amely intézet 1944-ben a közeledő front elől minden növendékével Nyugat felé menekült. A fiatal Székely János huszárapród-társaival együtt fogságba esett; csak 1946-ban térhetett haza. 1952-ben Kolozsváron filozófia szakon szerzett diplomát. 1956-tól újra Marosvásárhelyen élt, az Igaz Szó főszerkesztője lett. Sorra jelentek meg versei, drámái, prózai művei és esszéi; de egyetlen drámája bemutatóját sem nézte meg, és egyetlen díjat sem fogadott el életében.

Az örökletes veszteslét mint egyetemes emberi sors 

 Mi köze lehet napilapunk mellékletének, a Harmóniának Székely Jánoshoz? Nézzük csak meg A vesztesek című versét. Ebben a költő a kölcseys, vörösmartys, adys nemzethalál-vízió hagyományát folytatja, de a bizonyos örökletes veszteslétet egyetemes emberi sorsnak, sőt, a legemberibb sorsnak állítja be anélkül, hogy a mártíromság koszorúját illesztené ezen szerep viselőire. Tehát, e filozófiai és bibliai gyökerű paradoxon szerint, a vesztesek jobban és biztosabban kapaszkodhatnak életigenlésbe és önbecsülő derűbe, mint a győztesek. Mert a veszteseknek erkölcsi értelemben joguk és igazuk van még akkor is, ha a veszteség elérése előtt esetleg nem volt joguk vagy igazuk. Tehát a vesztesek, halódva, bomolva, fájdalomban, piszokban, tetvektől csípve, mert nincs más választásuk, becsülni kezdik azt, amijük éppen elveszett, az egész-

ségüket, a teljességüket, a szabadságot… a remélt bűntelenséget. Ez lelki szinten visszaadja önérzetüket, felebaráti részvétet tudnak érezni egymás iránt és önmaguk iránt, amitől talán elfogadóbbak lehetnek, mint a győztesek – s vajon így van ez velünk, kérdezi a vers, melynek tükrében nehéz nem felismerni nemzeti önmagunk legpózmentesebb kórállapotát. A költő egyszerre tükrözi a vesztesek lelkiállapotát bukás előtt és a veszteség pillanatában, majd a jövőre irányuló vágyat is kifejezi a jóvátételre, azaz a pusztán belülről fakadó „csak azért is” jobban levésre: 

„[…] A csata eldőlt. Kis, puha füstök

Pettyezik még a hegyet.

A völgyekből a síkvidékre

Özönlenek a vesztesek.

Toprongyos, tántori népség –

Hogy lehet az,

Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak,

Gönceik elkoszosodnak,

Korcukban tetű terem? […]

Miféle belső bomlás

Oldja le róluk a szíjat,

Rágja a vásznat, a posztót,

Ütközik át a ruhán?

Bekötött fejjel, felkötött karral

Mennek az ágyúk után.

[…] Hogy lehet az,

Hogy a vesztes egéből

Mindig esik?

Apró szemű, ólmos eső veri őket,

Hüllőhideg szél lökdösi őket,

Képükbe öklöz az este.

[…] Csak most, ez az éjszaka rossz – azután

Már könnyű feladni a harcot.

Rájuk villan a lámpa:

Izzadt, pelyhes kamaszarc,

Borostás, torz, öreg arc,

Gyönyörű, gyönyörű arcok.

[…] Némelyik térdre esik.

Földbe tapossák.

Fogát vicsorítja.

Elesik még egy.

Húsába vág a kerék,

Vérében cuppog a csizma.

Ágyú, szekér akad el:

Szétválnak,

S összezárkóznak a háta megett,

Ahogy egy folyó kerülne meg

Valamely szigetet.

[…] A győztes igaza meghal.

A győztes igaza meghal.

A vesztesnek igaza lesz.

Mióta világ a világ,

Az nyer igazán, aki veszt.

Mennek a lószagú éjben, a sárban,

Kirokkan alóluk a szürke,

Fogatuk sáncba suvad.

De ők keblükben rejtegetik,

Görnyedve, zihálva hátukon cipelik

Újszülött igazukat.

Elhányták a Fegyvert,

A Sáncot feladták,

Rétjüket új kasza nyírja.

De igazuktól

Nem tudnak megszabadulni,

Azt örökül

Hagyják fiaikra.

[…] Aritmikusan ollózik a lábuk,

Füst csap utánuk,

Szörcsög alattuk a lé.

Mennek szegények Új ezerévek Ezer új veresége felé.”

 (Székely János: A vesztesek. Újkori metszet: A tüzérség visszavonulása, 1953)

A veszteseket Székely János csak 1979-ben, A nyugati hadtest című elbeszélésfüzér (Kriterion, 1979) végére állítva jelentette meg először. A könyv ajánlásából érdemes kiemelni a mottót, miszerint felejtő lények vagyunk, de „esélyünk a feledhetetlen”. Az elbeszélő a maga kamaszkorát is sújtó világháborús emlékeit idézi fel olvasói számára, miközben egyáltalán nem csak a hadapródiskola, háború és hadifogság színét és fonákját mutatja be. Székelyre a „törvénylátás” jellemző (Szász László megállapítása), tehát az ember közösségi-erkölcsi létezésének alaptörvényeit keresi és ábrázolja. Hagyományosnak tűnő elbeszélésmódja újszerű, távlatos és példázatos, parabolisztikus. 

Pálinkás tragikus története 

Pálinkás című novellája egy gerincsérült ló tragikus történetét beszéli el. A hadapródiskolai ló senkit nem tűr a hátán, de sajnos senki nem tartja számon, hogy csikó korában eltörött egyik csigolyája. Csupán betörni, a többi lovardai lóhoz igyekeznek idomítani a szegény állatot, miközben egyetlen állatorvosi vizsgálatból kideríthetnék, hogy a szegény pára éppen lovaglásra meg teherhordásra nem alkalmas! Az emberek azonban halálra kínozzák, nem mondható, hogy rosszindulattal, egyszerűn „csak” kíméletlen fölényérzettel és dominanciára törekvéssel. Amint az emberi világban is hasonló erők működnek. 

A kutyás német című novella lidérces emlék és egyben példázat az öncélú kegyetlenségről. Bukásuk tudatában, foglyaikat magukkal vonszolva menekülnek a német katonák. A legyengült rabok alig bírják az iramot a végtelen hótengeren át. Aki lemarad, azt a fagyhalál váltaná meg szenvedéseitől, ha nem volna egy végsőkig a kiirtás parancsához ragaszkodó SS-tiszt. Ő az erőltetett menetből kihulló rabokat kutyájával, motorbiciklin követi. Előbb kutyáját küldi az elesettek kínzására, majd jeges közönnyel és pedánsan tarkón lövi őket. A szemtanú elbeszélő kétféle befejezéssel látja el történetét. Az első a vágyálom, az emberiesség diktálta megtorlás, amelyet a fiatal katonanövendék szeretne végrehajtani – de nem tesz meg. A második a valóságos emlék, a kétségbeejtő szégyennel és fájdalommal járó igazság, hogy a kiskatona nem tudta, nem merte megölni a német tisztet. 

Két párba állítható novella tükörélesen állít szembe egymással egy-egy, az abszurditásig beteg, embertelen helyzetet.

 Pálinkás emberpárja kripli 

A katonanövendékek és tanárok jól ismerik egymást, a katonaság azonban lélekölő gépezet, és a háború annál is szörnyűbb. A kripli című novellában folytonos szigorral, veréssel és értelmetlen gyakorlatoztatással a katonanövendékből kiirtják az egymás iránti együttérzés és segítségnyújtás tetté váló erejét. A kriplinek bélyegzett fiú, aki belemerevedik ebbe a nyomorult szerepbe, emberpárja a beteg lónak, Pálinkásnak. Az Emberbarátok című novella, az előbbivel szemben, az emberség vesztesen is diadalt arató története. A katonai alreál növendékei valódi bajt élnek át, melyben összetartóan együttműködőek. Útjuk közben a háborús Európán keresztül egy társuk megszökik, elfogják, és nyilvánvaló, hogy halálbüntetés vár rá. E szörnyű helyzetben a vásárhelyi hadapródiskola egyik szeretett tanára (Gálfy Béni bácsi) verejtékezve, de sikeresen odázza el a halálbüntetés végrehajtását. Az időnyerés viszont nem menti fel társát, a másik ott lévő tanárt, hiszen a katonai rendszer felettük áll, és bármi történik, a végrehajtó tisztek tanúskodnak. Cseke Miska tanár úr tehát felszólítja a növendékeket az ítélet végrehajtására. A növendékek azonban egyemberként megtagadják az engedelmeskedést. Ekkor Cseke tanár úr nem rendeli el diákjai büntető megtizedelését, hanem azonnal magára vállalja a szerencsétlen szökevény golyó általi kivégzését. Megmenti az osztályt, elveszti azonban „saját nyugalmát”. Nyugalmát és egészségét otthon a börtönben töltött idő nem adja vissza. Gálfy Béni is szívesebben vezekelne vele a börtönben, mert épp oly bűnösnek érzi magát, hogy kibújt a kivégzés elrendelésének terhe alól. Az elbeszélő nézőpont és a történet távlatossága gyógyírként simul a szörnyű emlékre.

Bámulatos testvérpártörténet szeretetről, összetartozásról, irigységről és a lelkiismeret törvényéről a Soó Péter bánata (1969). Péter (ugyancsak) a katonaiskolából Észak-Németországba érkezve, „elveszíti” ikertestvérét, Pált, édesanyjuk kedvencét, a zseniális eszű, koraérett és csodaszép Kicsit. Kicsi a hidegtől és éhezéstől halódó közösségért vívott sikeres beszerzőútján leli halálát, halála áldozat a többiekért. Péter mellhártyagyulladással, tüdővizenyővel és hastífusszal kórházba kerül, sokáig eszméletlen, de megússza. Lelkiismerete furdalja, hogy testvérének el kellett pusztulnia. Ő az eszményi, jobbik fele nélkül életben marad, de Kicsi nélkül nemsokára bizony közönséges, irigy és gonoszkodó lesz… Ekkor öccse emléke önvizsgálatra készteti. Ez a Doppenganger-témájú kisregény a mágikus irodalomnak és az analitikus lélektani prózának egyszerre kivételes gyöngyszeme. 

Sziporkázó szerzői önmetafora 

Az árnyék című (1972), szürrealitásában bámulatosan izgalmas kisregény romantikus gyökérzetű témáját Székely János Adalbert von Chamisso 1814-es Peter Schlemil című művéből meríti. Szerzőnk nem az árnyék nélkül maradt test, hanem a test nélkül maradt árnyék sorsát írja meg. Az árnyékot eladják, a pokol lomtárába kerül, onnan kiszabadul, ám a világba visszatérve gazdátlanul az önállóság elviselhetetlen nyűg számára. Szám-

kivetett lesz, és amint valakihez csatlakozni próbál, dupla árnyékkal ellátott gazdáját máris baj éri: bántják, gúnyolják, kiközösítik. Üldözöttből az árnyék egyszersmind üldözővé válik. Amikor végső „testszerző” igyekezetében a már amúgy is magányos, púpos kisfiúhoz ragad, a gyermeket „pajtásai” a folyóba taszítják. Az árnyék végső elhatározásra jut. Magas hegyszirtek közé kapaszkodik fel, a csúcsról aztán leveti magát, és megsemmisülve szétszóródik a légben. Az árnyék sziporkázó „szerzői önmetafora” (Kovács János). Test és lélek, jó és rossz, élet és halál, magány és kiszolgáltatottság összefüggéseit boncolgatja az író páratlan finom stílusban, részvéttel és humorral. Thomas Mann Kiválasztottjának szürreális mesekezelése, a békává zsugorított, pápának menendő Gergely juthat eszünkbe.