A hőségben olvadozó aszfaltdzsungel egyik – vagy talán egyetlen – igazán vonzó pontja a fedett buszmegálló. Akkor is jólesik oda behúzódni a nyár égető nyílvesszői elől, ha éppen nem utazik sehova az ember. Legalább tíz percre vagy egy negyedórára, ha jut ennyi a kánikulában szó szerint szétfolyó időből. Egyhetes szabadságom alatt nekem kicsivel több is jutott. Meg egy történet, amit bónuszként kaptam a pihenés mellé.
Az őszülő hajú asszony két tömött bevásárlószatyorral közeledett a megálló felé. Volt még bőven hely mellettem, így nem kellett felállnom, hogy átadjam neki a magamét. Mégsem telepedett le, így hát biztatni kezdtem, hogy „tessék, csak nyugodtan…”
– Nem merek, mert aztán nem tudok majd felállni – szabadkozott az asszony, a csomagokat azonban lepakolta az ülésre. Pár perc múlva aztán mégis helyet foglalt, és megkérdezte, hányas járatok mennek a Tudor negyedbe. Innen már gördült is tovább a párbeszéd.
– A lányomékhoz megyek, de előtte keresnem kell egy fodrászüzletet – adta tudtomra újdonsült beszélgetőtársam. – Eddig mindig a férjem vágta és festette a hajamat, neki ez volt a szakmája. Miután bezárt a gyár, ahol fiatalkorában dolgozott, elvégzett egy fodrásztanfolyamot, és azután már csak ennek a mesterségnek szentelte az életét. Jó is volt benne nagyon, és szerette is. Az én frizurámnak is ő viselte gondját évtizedeken át. Egészen a tavaly télig. Akkor, se szó, se beszéd, itthagyott, ezzel a földi világgal együtt. Beteg volt a szíve, csak titkolta, mert félt, hogy kórházba küldöm. A gyógyszereit is úgy szedte, hogy ne vegyem észre, és mire kiderült, hogy mekkora a baj, már nem lehetett rajta segíteni. Pedig még jócskán lett volna dolga ebben a világban, főleg a két kislányunokánkkal, akik apró koruktól rajongtak érte. Nem is csoda, hiszen minden nyáron, amikor a lányomék hazajöttek Németországból pár hetes „erdélyi vakációra”, ahogy emlegetni szokták az itt töltött heteket, a férjem szórakoztatta őket reggeltől estig, vele mentek állatkertbe, strandra, játszótérre. Én rendszerint a „konyhafelelős” voltam, a lányomék pedig igyekeztek kihasználni a végre kettesben tölthető időt, és kirándulgattak a környéken. Most lesz az első alkalom, hogy „Maros-tata” nem várja őket a repülőtéren.
– Hány évesek az unokák? – tolakodtam be kérdésemmel a hirtelen beálló csendbe.
– A nagyobbik, Mártika nyolc, a húga, Kinga hatot tölt jövő héten. Mindketten Potsdamban születtek, nem messze Berlintől. A lányom és a vejem még középiskolásként talált egymásra, és rögtön az egyetem után kimentek szerencsét próbálni. Családot már odaát alapítottak. Hiába, ott más az életszínvonal, mások a lehetőségek, a gyerekek jövője is gazdagabbnak ígérkezik, mint itthon. Nehezen, de be kellett látnom: igazuk van, hogy így látják a dolgokat. Annak viszont nagyon örülök, hogy a lányoméknak gondjuk volt arra, hogy a gyerekek tökéletesen elsajátítsák az anyanyelvüket. A nagyobbik unokám német iskolába jár, a kicsi most fejezte be a német óvodát, de otthon mindketten csak magyarul beszélnek. A szüleik mindig, amikor ide hazajönnek, egy halom meséskönyvet vásárolnak a lányoknak, és a következő látogatásig többször is elolvassák nekik az összeset. Persze Mártika már önállóan is tud olvasni, de még abban az életkorban van, amikor jobban esik neki, ha az édesanyjától hallja a meséket.
– Évente egyszer szoktak hazajönni? – kérdeztem.
– Igen, néhány nappal Kinga születésnapja előtt. De máskor is láthatom őket, mert minden hét végén, általában szombat esténként felhívnak telefonon az internetről. Eleinte kicsit furcsák voltak nekem ezek a a videohívások, főleg, hogy nem is nagyon tudtam kezelni a lányomtól kapott okoskészüléket, de most már alig várom, hogy belemosolyogjanak a képernyőbe a kicsi huncutok.
Beszélgetőtársam egy villanásnyi időre a gondolataiba mélyedt, aztán folytatta:
– Talán egyszer mégiscsak hazatelepedik a családom, ki tudja. Megvan a kétszobás lakásuk, amit nászajándékként vásároltunk a férjemmel a lányoméknak az évtizedeken át megtakarított pénzünkből, tehát lenne hova jönniük. Üresen áll az az ingatlan, nem akarták bérbe adni, hogy újan megőrizzék, ezért gondolom, hogy esetleg egyszer… De az biztos, hogy egyelőre nem fontolgatnak ilyesmit. Nekem most mindenesetre meg kell szépülnöm, mert amikor az unokáim utoljára élőben láttak, még nem volt ilyen „hólepte” fejem. Szeretném, hogy ugyanolyan fiatalosnak találjanak, mint eddig, még ha titkon belül meg is öregedtem a veszteség óta.
A 43-as és a 44-es autóbusz egymás után érkezett. Beszélgetőtársam, javaslatomra, az utóbbit választotta, annak ugyanis egy fodrászszalontól pár lépésnyire is van megállója. Segítettem neki felemelkedni a padról, aztán csak néztem, ahogy felkapaszkodik a járműre, és helyet foglal az ablak mellett.
Miközben a busz elindult, ujjaival ösztönösen simított végig fehérbe játszó tincsein.
