Ha én macska lennék, biztos Krétára költöznék. A napokban megtapasztaltam, milyen jó ott a szeszélyes négylábú házi kedvenceknek. Házi? Ezt éppen és pláne ott nem mondanám, tele velük az utca, a kerítés, a virággrupp, a díszcserép, a háztető, minden lehetséges és lehetetlen hely. Ha úgy adódik, a ház is, de engem mindenekelőtt az állandó utcai macskajelenlét lepett meg, az, hogy bármerre mész, azonnal egy kéjesen nyújtózkodó vagy békésen lustálkodó, önfeledten szunyókáló kistigrisbe, cirmosba, fekete-fehérbe botlasz. Olykor azért azt is el-elkaptam, hogy fél szemét valahogy mindig rajtad tartja, hogy azonnal kiszúrja, ha macskaeledellel közeledsz. Mert rosszra nem gondolnak, Krétán tejben-vajban fürösztik őket, mindent megengednek nekik, igazi kivételezett társasági lények, akikért sok-sok külföldi nyaraló is rajong. Márpedig belőlük még a macskáknál is többen ődöngenek, heverésznek, kalandoznak, élményekre vadásznak, hamiskodnak, helytelenkednek stb. Utcán, parkban, tengerparton, tavernában, luxusszállóban, mindenütt. És ha kell, ha nem, macskát etetnek. Egyesek kutyát is sétáltatnak, de ott jóval kevesebb az eb, mint mifelénk. A picusok kenterbe verik a kutyákat, valahonnan fentről vetnek megvető pillantást a nyakörvvel közlekedő házőrzőkre, és akkor elevenednek meg, amikor finomságokkal kedveskedő hölgyeket látnak közeledni. Olyan esetekre már megvan a jól kialakult ceremónia, szólhat a pártfogó akármilyen nyelven, odasietnek ketten, hárman, négyen, akárhányan, csak valami ínyencség legyen. És jusson mindenkinek. Mert ha küzdeni kell a kajáért, azt inkább csak tessék-lássék teszik. Minek, ha úgyis csurran-cseppen! Valószínűleg nem volt mindig így, főleg nem akkor, amikor még nem indult meg a szigetre az üdülni, kikapcsolódni vágyó külföldiek megállíthatatlan áradata. A macskákat az itt élők már akkor is kedvelték. Nem őshonos állatok Krétán, történelmi adatok szerint az i.e. II. évezredben jelentek meg és terjedtek el ezen a tájon. Bizonyára az ide tévedő hajókról léptek, ugrottak partra, elegük volt már a patkányirtó hajószolgálatból. Aztán elszaporodtak, megkedveltették magukat. Az utánuk érkező partraszállók, a Krétát, Herakliont, Candiát meghódítani kívánó harcos népek nem láttak bennük ellenséget, a törökök például legalább annyira macskaszeretők, mint a görögök, akik különben a törökkel sem harcoltak volna annyit, ha azok békés szándékkal jöttek volna. Ahogy a németekkel sem, ha azok a II. világháborúban nem okoztak volna nekik annyi bajt, bánatot. A krétaiak nem csak a macskákat, az embereket is kedvelik, nagyon barátságos, közvetlen, segítőkész népség a szigetlakó közösség. Egyénileg is azok, mindenféle nyelven lehet értekezni velük. Kézjelekkel is, ha úgy adódik, de hamar megtanulják azt is, hogy köszönöm vagy mulțumesc. Persze angolul, németül beszélnek a leginkább a vendéglátóhelyeken. Érdemes nyelveket tudni, abból mindig előny származhat. Márpedig óriási a konkurencia, mindenből nagy a túlkínálat, és már az is nagyon érződik, hogy akik üdülni érkeznek, nem mind bőkezű, fényűző milliomosok. Az orosz feliratok is egyre hiábavalóbbnak tűnnek reptéren, Knosszosznál, más fontos helyeken, elmaradoztak a zabolátlanul költekezők. De minden cent bevétel becsülendő a helybeliek számára, akiket nem vet fel a gazdagság. Nem macskák, akiket önfeledten etetnek. A megélhetésért, gyarapodásért meg kell küzdeni, szokatlan, jó, újító ötletekkel kitűnni, a vendégeket váratlan húzásokkal meglepni, költekezésre ösztönözni. Ha például az olívaolaj-feldolgozást bemutató látogatónak lehetővé teszik, hogy az ott készült terméket, olajat, pasztát, pálinkát megkóstolja, talán kedvet kap a vásárlásra is. Az se baj, ha az a piáért kétszer fordul. Vagy ha az ajándékboltban valamilyen görög ínyencséget is bepotyogtatnak a csomagba, meglehet, hogy a vásárló ugyanoda még visszatér.
Talán semmiségnek vélhető az ilyesmi, de hosszú távon megéri. Krétán pár év távlatából is észlelhető a jótékony változás. Sok az új, elegáns, komfortos villa, egyre több a teljes városnyi, mindennel felszerelt, korszerű turistareszort, olyan körülmények, amelyek feledtetik, hogy a sziget nagy hányadán kopár, kietlen a táj. Amijük van, azzal igazán el tudnak ámítani. Még a hallásra hátborzongató „leprások szigete”, vagyis az egykori Spinalonga (Kalydon) erődítmény is, amelyért évszázadokon át annyi vér folyt, képes naponta turisták százait, ezreit vonzani, mert kellő meggyőző erővel építették fel a hírét, nevét. Szemben, a napos, árnyas öbölparton milliárdosoknak szánt luxuscsodák emelkednek. Az építkezés, gyarapodás Kréta számos részén szembetűnő. Az egykor megalopolisznak titulált Iraklion lakossága úgy tizenötezerrel nagyobb, mint Marosvásárhelyé. A városunkat jelenleg kiszolgáló két charterjárat egyike azon a zsúfolt Kazantzakis reptéren tett le minket késő este, amelyet akkor is élővé varázsoltak a le- és felszálló gépek. Végignéztem a járatlistájukat. 146-os járatszámot is láttam. Több mint 8 millió utast szállítanak évente a világ minden részébe. Idénre jelezték az új, az eddiginél nagyobb, modernebb krétai reptér, a Kastelli felavatását. Csak a tenger, a hírnév, a hagyomány magyarázná ezeket a dolgokat? Nyilván nevetséges részemről ez a felvetés, annyira másak a mi körülményeink. Mégsem kellene belesüppednünk a feneketlen kishitűségbe. De ez már egy másik történet.
