Évadnyitás Ruminivel

Tengeri kalandok az Ariel színházban

Rumini, a kalandvágyó egércsibész és tengerész barátai izgalmas történetével ajándékozta meg közönségét a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház az új évad szeptember 26-ára, péntek délutánra időzített első premierjén. A Berg Judit közkedvelt meseregényciklusának harmadik, Rumini és a négy jogar című kötetéből született előadásról a bemutató előtti délelőttön Székely Andrea magyarországi rendezővel beszélgettünk.

– 2014-ben a veszprémi Kabóca Bábszínházban kelt először életre Rumini világa, most pedig, tizenegy évvel később, az Ariel színpadán ölt újra testet ez az egzotikus meseuniverzum. Hogyan találta meg a vásárhelyi társulatot az Ön által rendezett történet?

– A magyarországi bábszínházak élő kapcsolatot tartanak fenn a romániai magyar bábszínházakkal, látjuk egymás előadásait, beszélgetünk egymással, a fesztiváljainkon találkozunk. Az Ariel színház csapatával is régóta ismerjük egymást, bár ez az első közös munkánk. (A kolozsvári bábszínházban viszont már rendeztem, és Nagyváradon is.) Azért esett a Ruminire a választásom, mivel a veszprémi bábszínházban hosszú ideje nem játsszák ezt az előadást, a bábok egy raktárban pihentek a többi kellékkel együtt. Megkérdeztem az intézmény új, fiatal igazgatóját, Markó Róbertet, hogy mit szól az ötletemhez, és mivel pozitívan állt hozzá, összehoztam a partnereket. Az előadás terve körülbelül egy éve kezdett körvonalazódni, a konkrét próbafolyamatot szeptember 1-jén kezdtük. 

Friss szemmel újraálmodni…

– Miben különbözik a marosvásárhelyi előadás a veszprémitől?

 – Leginkább abban, hogy az ottani mesejáték kétfelvonásos volt, itt pedig egy felvonás lett belőle. Ezért ki kellett vennünk bizonyos jeleneteket, amitől tömörebb lett az előadás. 

– Mi alapján válogattak a maradó, illetve kimaradó mozzanatok között?

– Friss szemmel kellett ránéznünk a mesejátékra, és el kellett döntenünk, hogy melyek azok a jelenetek, amelyek előre viszik a történetet, és melyek azok, amelyek inkább valamilyen hangulatot hoznak. Mérlegelnünk kellett, hogy mikor mi a fontosabb: a hangulat vagy a történet bizonyos pontjainak megerősítése. 

– Milyen volt újra életre kelteni a tizenegy éve született bábokat?

– Nagyon jó érzés volt. A mesejáték egész világát egyébként Miró katalán festőművész, grafikus, szobrász művészete hatja át, a különös formáknál, vonalvezetéseknél ez volt annak idején az inspirációforrás.

– Hogyan értékelné a közös munkát a vásárhelyi társulattal? 

– Korábban több előadásban láttam az itteni bábszínészeket, így volt már egy kialakult képem róluk. Nagyon inspiráló volt velük dolgozni, sok új dologgal gazdagították a játékot. Ezt vártam is, hiszen egy új szereposztásban és közegben felújított előadásnál az a jó, ha minél több szempontból különbözik a produkció az eredetitől. Az, hogy a darabban két egyetemista – Kőrösi Áron és Nagy Máté – is játszik a tanárával együtt, érdekes dinamikát adott a próbafolyamatnak, bizonyos momentumokban nagyon szépen kirajzolódtak ezek a tanár–diák-viszonyok. A főszereplőt egyébként Áron játssza, Rumini legjobb barátját, Balikót pedig Máté.

Az egész színpad egy tenger

– Beszéljünk kicsit magáról a történetről. Kiknek szólnak leginkább Rumini kalandjai?

– A nagycsoportos óvodások és a kisiskolások a fő célközönség. Ami a mese cselekményét illeti, a középpontban természetesen Rumini, a bátor, csibész kisegér áll, akinek a szíve mindig a helyén van. Jó barátai vannak, akikkel lehet kalandozni, és akik ugyanakkor egy bizonyos kontrollt is jelentenek a számára, az ő leleményessége azonban mindenképpen nélkülözhetetlen, akár a világ megmentéséhez is. 

– Mit adhat ez a történet a gyermekeket elkísérő felnőtteknek?

– Mivel valamikor a felnőtt nézők is voltak kis csibészek, a főszereplővel ők is tudnak azonosulni. Emellett a cselekményben sok olyan helyzet megmutatkozik, ami az intrikáról szól, és az igazságérzetünket hozza felszínre. 

– A látványvilág külön élményt sejtet.

– A Rumini-történetek tengeri világa bennem a Földközi-tengert és szigeteit idézte fel. Azon gondolkodtunk Bodnár Enikővel, az előadás tervezőjével, hogy hogyan lehet egy olyan univerzumot megvalósítani, amelyben az egész színpad egy tenger. Úgy alakítottuk ki a teret, mintha valóban ebben a végtelen vízben lennénk, és kis állványokon szigeteket hozunk be. Az előadás alatt animációs betétek, Máriás Attila alkotásai próbálnak valamilyen távlatot mutatni a felbukkanó szigetekről. Ez is hozzájárul a tengeri dimenzió érzékeltetéséhez. 

– Hogyan illeszkedik ehhez a világhoz a mesejáték zeneisége?

– A Földközi-tenger körül egy csodálatos zenei világ fedezhető fel, görög, olasz, spanyol dallamok, délen észak-afrikai motívumok, szerb zenék, ezt szerettem volna megidézni az előadás alatt. Bakos Árpád zeneszerzőt éreztem erre a legmegfelelőbbnek, ő ugyanis dél-szláv területen lakik, rengeteg szerb zenésszel játszik együtt, így jól ismeri ezt a milliőt. Egy nagyon sokszínű, izgalmas zenei világot teremtett.

– Milyen bábtechnikákra épül az előadás?

– Mivel a bábszínészek szigeteken játszanak, fontos szerep jut a hátulról mozgatott figuráknak, de emellett sok más technika is érvényesül, többek között a sziluettjáték. 

– Meglátása szerint hogyan lehet a digitalizáció korában képernyő előtt felnövő gyermekeket visszacsábítani a bábszínház varázslatába?

– Úgy gondolom, hogy minden előadó-művészeti műfaj egy külön energiát teremt abban a térben, amelyben létezik, és ezt semmi más nem adja meg. Egymás megérzése közben elindul egy folyamat, amely egy közös háromdimenziós világot hoz létre, és ebben a világban oda-vissza hatások vannak. A bábszínházban az a csodálatos, hogy a gyermeki képzeletvilágból indul ki, amelyben minden élővé varázsolható. Mi abból építkezünk, hogy mindennek lelke tud lenni, ha lelket adunk neki.