Gyarmathy János műtermébe beszökött az Ősz

Aki bejáratos a marosvásárhelyi szobrászművész várbeli műhelyébe, az már hetekkel ezelőtt, még a szűnni nem akaró hőkupolák nyomása alatt elmerenghetett az idő megállíthatatlan folyamatán, és múló pillanatra megborzongathatta az elmúlás Ady jelezte párizsi rezdülése. Az újonnan született plasztikán olyan pillekönnyedséggel lebegnek a bronz falevelek, mint a kis rőzse-dalokként súlytalanul röpködő züm-züm levelecskék Szent Mihály útján egykoron. A kompozíció egyből magára vonzza a tekintetet, a látogató hirtelen megfeledkezik a műterem elképesztő zsúfoltságáról, és filozofikus, nosztalgikus gondolatok kezdik foglalkoztatni. Nem sokáig, hiszen a többi plasztika is kiköveteli magának a figyelmet. Mert bármilyen gyakran járna is ide a művészetkedvelő, újdonsággal mindig találkozhat. Gyarmathy János szüntelenül dolgozik valamin. Valami olyasmin, ami megtorpantja a nézőt, meghökkenésre készteti, elgondolkodtatja, önmaga felé fordítja.

Önvizsgálatot indíthat el benne. Létkérdésekről, életünk, gondolkodásunk, cselekedeteink abszurditásairól, gyarlóságainkról. Mindarról, amire figyelnünk kellene, amit valahol legbelül tudunk magunkról, de igyekszünk mélyre eltemetnünk magunkban. A figyelmeztető ujj valahogy folyamatosan jelen van ezekben a munkákban, a mindent látó szem, a lélek tükre sem hiányzik, a visszafordíthatatlan, megállíthatatlan idő ugyanúgy. A sok-sok kisplasztika, a gyarmathysan megdöbbentő, metaforikusan sokat mondó, látványosan, mívesen egyedi szobornépesség üzenete később is, utólag is megszólal a szemlélőben, és kiköveteli a művésszel való találkozás újabb alkalmait. Ezért is örülhetünk minden olyan lehetőségnek, amikor a Gyarmathy-szobrok ismét közönség elé kerülnek. Egy részük néhány napja a Mini Art Nouveau Galériában látható a Kultúrpalotában. Jó napot szerez magának, aki belép oda.