Kicsivel több
2025-08-25 14:00:00
- Kuszálik Péter
Petőfi Sándor 1847-ben még keserűen verselt: „Mi mostan a magyar? / Holt dicsőség halvány kisértete; / Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar / – Ha vert az óra – odva mélyibe.” A képszerű fogalmazás a falióra kakukkját idézi föl, de nincs miért gúnyolódni a költői kép miatt, mert 1848-ban így töröltetett el a nemzeti mélabú: „A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy híréhez; / Mit rákentek a századok, / Lemossuk a gyalázatot!” Majd így folytatja: „A magyarok istenére / Esküszünk, /Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!” Vigyázat! Nem a magyarok hírnevéről, hanem a magyarok istenéről szól a vers. A hírnévvel azóta sincs baj, kisebb-nagyobb megingások voltak ugyan (pl. az 1938-as és 1954-es focivébé, arany- helyett csak ezüstérem), de panasz nem lehet: magyarokkal van tele a rekordok könyve és a világsajtó. Íme három szenzációs teljesítmény az utóbbi ötéves terv megvalósításaiból: Thurzó Zoltán a Himalája oldalában, 5364 méteres magasságban elzongorázta a székely himnuszt; Vámos Nóra és Rakonczay Gábor gyalogosan szelték át Grönlandot, „extrém körülmények között”; Lubics Szilvia nyerte az Antraktiszon megrendezett ultrafutóversenyt.
Mindegyik tett bámulatra méltó, ámde az istenadta nép többet várt. Nem hiába, mert (2025. júl. 26-án, helyi idő szerint 11.51-kor Tusnádfürdőn) a nemzet miniszterelnökének a szájából elhangzott a várva várt ige: „Magyarország nagy lesz és gazdag”. Majd – tudván azt, hogy a beszédét a világsajtó részletesen ismertetni fogja – angolul is megnevezte a „nagy” jelzőt: „great, nem big”. Korrekt volt a figyelmeztetés, ui. Országh László szótára pontosan elhatárolja az árnyalatokat: ’nagy’ = (méretre / mennyiségre / intenzitásra nézve): large, big; (belső tulajdonságra nézve, erkölcsileg): great [ejtsd: grejt], grand. Tusnádon (a júliusi tűző napfényt is lepipálva) nagyot villant a boldog jövőkép, ám a nemzet örökös aggódói kétkedve fogadták a jóslatot. Holott már lejárt a hitetlen Tamások kora, az űrhajózásból szerencsésen hazatért Kapu Tibor ápertén megnevezte a siker titkát: „Nem kell hozzá semmi más, csak kitartás, alázat, találékonyság és némi szerencse, egyszóval: magyarnak kell hozzá lenni.” (Népújság, aug. 19.) Félretoltam a bennem szunnyadó, örökké bakafántoskodó manót, s csak ennyit mondtam: kicsivel többre van szükség. Hogy mi lenne a ’több’ (ihlet? csipet só?), azt magam sem tudom, csak éreztem, hogy mindez még nem elég. Ami megvan, az viszont már elég a büszkeséghez. A büszkeséggel az a baj, hogy a pozitív és a negatív jelentést csupán egy hajszál választja el. Lám, mit mond az értelmező szótár: „büszke = 1. akit valami miatt (jogos) önérzet, jóleső érzés tölt el; 2. /gyakran, pejoratív értelemben/ önmagát túltengően sokra tartó, öntelt”. Ezt a billegő sikert kellene valamilyen módon egyértelműsíteni, de a büszkeség ügyében megoszlanak a vélemények. A Büszkék Felvonulásán (= Pride) nem kértek semmiféle igazolást, de a Nők Lapjában (33. sz. 20. old.) egy influenszer azt mondta magáról: „Most tanulom a büszkeséget”. Ejha! Záróvizsga is van, meg oklevél?
Fölbukkan a kérdés: mire lehetne használni a nemzeti büszkeséget? Most, hogy megkétszereződött a magyar űrhajósok száma, ez egyúttal a lobbierő megduplázását is jelenti. Ezt kellene valahogyan meglovagolni. Kölyökkori vágyam, hogy igazságot szolgáltassak a nagymamáknak, mert ők az emberiség igazi jótevői, nem a fitneszedzők, horoszkópkészítők meg a golfbajnokok. Nem lehet visszamenőlegesen hatni a világirodalomra, de a jövő még megszépíthető. Szerintem a két magyar űrhajós ’seperc’ alatt megoldaná, hogy a Grimm fivérek vérengző meséjét (= Piroska és a farkas) átszövegezzék, és ezzel – legalább: post mortem! – visszahelyezzék a nagymamákat az őket megillető talapzatra.
Az imént említett tusnádfürdői jóslat örömmel tölti el mindazokat, akik eddig is büszkék voltak a magyarságukra. Pócs Alfréd doktor urat is optimizmussal töltheti el az ígéret (hvg.hu, aug. 19.). Az ő nevét kevesen ismerik, pedig többet érdemelne. Évek óta a szkíta nemzetiség elismeréséért küzd, de mostanáig elérhetetlennek tűnt a vágyálma. Holott: Pócs Alfréd azt ígéri, hogy a szkíták „véget vetnének a hazug és gonosz világnak” (444.hu, 2023. dec. 5.) A részleteket később ismerteti, előbb a törvényesítést kell megoldania. Magyarországon 13 őshonos nemzetiség él, akiket az alaptörvény a magyar politikai közösség részeinek és államalkotó tényezőknek nevez.
P. A. ezek mellé szeretné beíratni a maga kis csapatát, ami azért áldásos dolog, mert így lehetősége lenne egy képviselőt is bejuttatnia a magyar parlamentbe; márpedig az az érvényesülés egyedüli útja. Van ugyan egy akadályozó tényező, de úgy tűnik: fordul a kocka. Az történt, hogy a doktor úr első beadványát a Magyar Tudományos Akadémia elutasította, arra hivatkozva, hogy a szkíták kétezer éve eltűntek a sárgolyóról. Soltész Miklós államtitkár úgy gondolja: felül kéne vizsgálni a szabályozást, amely szerint: ha az ember valamilyen kisebbséghez tartozónak vallja magát, akkor az Országgyűlésnek foglalkoznia kell a honos nemzetiséggé válási törekvésükkel (444.hu, 2023. dec. 13.). Miért is ne? Ehhez csak annyi kell, hogy az Akadémia megváltoztassa a véleményét; ilyesmire pedig már volt példa. Kapu Tibor sikert garantáló receptje már nyilvános, tessék alkalmazni. Van azonban egy leküzdhetetlen akadály. A magyar embert a kitartás lankadása viszi az árokba. Például: a rovásírásos írógépek sorozatgyártása azért áll, mert még a prototípus sincsen kész. S ne tessék legyinteni – ’nahát, egy büszkeséggel kevesebb’ –, mert az ilyen apróságoktól függ a nemzet boldogulása.
