Parajd él és élni akar

Arcok, hangok a sóbánya árnyékából

Miután a víz néhány hete átvette az uralmat a parajdi sóbánya fölött, a Sóvidék szívében leállt az élet. A természeti katasztrófa okozta vészhelyzet fejleményeiről, illetve az országos hatóságok válaszreakcióiról folyamatosan tájékoztattuk, tájékoztatjuk olvasóinkat, ezúttal azonban azoknak a helyi hangoknak szerettünk volna teret adni, amelyekből legfeljebb foszlányok jutnak időnként a nyilvánosság elé.

Június 10-én, kedden délelőtt 10 óra körül a településre érkezve első utunk a polgármesteri hivatalba vezetett. Nyágrus László községvezető éppen egy hazai és külföldi szakértőkből álló csoportot, valamint kormányképviselőket várt megbeszélésre – köztük Bogdan-Gruia Ivan gazdasági minisztert, Mircea Fechetet, környezetvédelmi szaktárca vezetőjét és Raed Arafatot, a belügyminisztérium katasztrófavédelmi főosztályának vezetőjét –, de néhány perce számunkra is jutott.

– Szó lesz ma a turisztikai egységeknek járó támogatás gyakorlati kérdéseiről, például arról, hogy milyen dokumentumok szükségesek a juttatás igényléséhez. Persze más típusú vállalkozások illetékesei is jelezték, hogy őket is érinti a kialakult helyzet, és ez nyilvánvaló is. Az EU különböző országaiból – többek között Magyarországról, Hollandiából, Németországból, Spanyolországból – érkező, valamint romániai tagokat is magába foglaló nyolcfős szakértői bizottság a jelenlegi helyzet miatt elrendelt kilakoltatásokat illetően von le következtetéseket. Elkezdődött a beszélgetés egy sós tó kialakításáról is. Mi önkormányzatként azonosítottuk a területet, de az, hogy hogyan lenne ez finanszírozva, még nincs leszögezve. Az egyik legfőbb kérdés, hogy mi lesz a sós vízzel. A lényeg, hogy olyan eredmények szülessenek, amelyeknek köszönhetően tovább lehet majd lépni – emelte ki a polgármester, majd hozzátette: – Hála istennek, a régi bánya mennyezete még nem szakadt be. Közel tíz nap telt el azóta, hogy a környékbeli lakosokat, tizenöt családot kilakoltattunk. A 45 ingatlanból ennyiben működött háztartás, a többi hétvégi ház. Úgy néz ki, hogy az evakuálásra vonatkozó határozat az elkövetkezőkben nem lesz felülírva, hiszen, ahogy Arafat államtitkár úr is hangsúlyozta: a legfontosabb az emberek biztonsága.

Simófi Ferenc alpolgármesterrel a rendőrautóval őrzött, lezárt övezet közelében találkoztunk, ahova a kilakoltatottakat adományosztásra hívták össze délelőtt 11 órára. Az elöljárótól megtudtuk, hogy 48 személy szerepel a Kaufland Románia és a Șansa Ta (A Te Esélyed) Egyesület részéről érkező, ivóvízből, tartós élelmiszerekből és tisztálkodási szerekből álló csomagok címzettjeinek listáján. Ezek azok az emberek, akiknek biztonsági okokból el kellett hagyni otthonukat, és naponta legfeljebb húsz percre térhetnek haza hatósági engedéllyel, elvenni a legszükségesebbeket vagy ellátni az állatokat. Az evakuált parajdiak többsége rokonoknál kapott szállást, és van, aki egy önkormányzati épületben húzódhatott meg.

„Mint a vámnál…”

Mivel a segélyt szállító autóra közel egy órát várni kellett, bőven volt lehetőségünk szót váltani a jelenleg otthontalanná vált lakossággal. Voltak, akik első perctől nyíltan beszéltek a rájuk szakadt nehézségekről, mások egy darabig tartózkodónak mutatkoztak, de végül név nélkül ők is vállalták a véleménynyilvánítást. 

P. Polina, egy ötvenéves, kétunokás, magyarul beszélő asszony méltatlankodva mesélte, hogy pünkösdvasárnap múlt egy hete, hogy az apjához kellett költözzön a lányával és annak 4 és 12 éves gyermekével.

– Csak „buletinnel” mehetünk haza öt–tíz percre ruhát cserélni. Mindig igazoltatnak – mondta Polina.

– Mint a vámnál – egészítette ki a mondatot az egyik szomszédasszony.

– Eredetileg csak két napról volt szó, most azt mondták, még harminc napig így kell élnünk – vette át újra a szót a fiatal nagymama, majd azt is hozzátette, hogy a bánya bezárása a családja megélhetését is érinti, ilyenkor ugyanis gombát, málnát, epret, áfonyát szoktak árulni a turistáknak, most azonban nincs kinek.

Az 57 éves Dávid Márton a veszélyeztetett övezet harmadik házában lakott. Az önkormányzat ingatlanjában kapott szállást, elmondása szerint hat kilométerre az otthonától.

– Itt az igazolványom – mutatta beszélgetésünk elején, hogy lássuk, nem állít valótlant. – Tavaly augusztusban halt meg a feleségem. Három fiam van, közülük csak az egyik lakik a faluban, velem közös udvaron. Napszámból élek, de most bevétel nélkül maradtam. Nekem ki fog segíteni? Nem kérek egymilliót, csak hogy legyen miből megélni. Biciklivel járok naponta haza – sorjázta a rendszertelenül eléje tóduló gondolatokat a sovány, barna bőrű férfi. 

„Rosszabb, mint a Covid”

A várakozók között az alpolgármester segítségével egy bányászt is találtunk, aki határozottan kijelentette: elég a maga baja, nem nyilatkozik, és biztos, hogy a munkatársai sem fognak. (A későbbiekben többen utaltak arra, hogy a hallgatásra valószínűleg utasítást kaptak a sóbánya alkalmazottjai.) 

A korábbi beszélgetőtársaktól tisztes távolságra álldogáló asszonycsoport azonban lassan a bizalmába fogadott, talán azért is, mert senkinek a nevét nem kérdeztem. Egyhangúan leszögezték: a kilakoltatás meglátásuk szerint fölösleges felhajtás, nincsenek veszélyben.

– Mindenkinek van lehetősége elmenekülni, ha muszáj, de soha nem fog „kiszökni” a víz a bányából – jegyezte meg egy nyugdíjas asszony, aki a fia üres garzonjában húzta meg magát. – A férjem a garázsunkba költözött be, az ugyanis már nem tartozik az úgynevezett veszélyzónához. Kész tragikomédia ez az egész. A fiamnál nincs mosógép, de még evőeszközök és tányérok sincsenek. Eredetileg arról volt szó, hogy napközben itthon maradhatunk, csak éjszakára kell elmennünk, de nem így lett. Hogy mondjam meg a csirkéimnek, hogy „na, itt vagyok, húsz perc és szerusztok”?

– Rosszabb ez, mint a Covid – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy kétgyermekes édesanya, aki az anyósáéknál talált menedéket 7 és 10 éves gyermekével. – Kicsitől nagyig mindenkit megvisel ez a helyzet, de leginkább a gyerekek kívánkoznak haza. A játékaik mind ott maradtak a házunkban, csak az iskolatáskájukat, a füzetjeiket és egy labdát hoztunk magunkkal – panaszolta. Egy nála valamivel idősebbnek tűnő nő megjegyezte, hogy a családja számára a kilakoltatás a megélhetést is veszélyezteti, ugyanis otthon végzett esztergályosmunkával keresik a kenyerüket a férjével.

– Na, én leléptem – határozta el magát közben a nyugdíjas asszony –, a fiam majd átveszi a csomagot. A parajdi víz egyébként továbbra is iható, de ha már hoznak nekünk adományba, elfogadjuk. 

– Semmit sem kérünk, csak azt, hogy engedjenek haza – replikáztak többen a jelenlevők közül.

Végül aztán a segítők járműve is feltűnt az utcában. Amint azt a Kaufland Románia bukaresti képviselőjétől, Katharina Scheidereitertől és a Șansa Ta Egyesület illetékesétől, Ciobotaru Gabrieltől megtudtuk, 21 tonna víz és egy tonna tartós élelmiszereket, valamint tisztálkodási szereket tartalmazó csomag érkezett a kilakoltatott parajdiak számára, akik a legutóbbi sajtóforrások szerint még hónapokig ingázhatnak az otthonuk és a kényszerlakhelyük között. 

A rémhírek „gyümölcse” 

A veszélyzónától alig pár lépésre álló panzió tulajdonosa, Munteanu Sándor nézőként vett részt a csomagosztáson. Amikor megtudta, hogy médiaképviselők vagyunk, kifakadt:

– Egyes tévések jól elintéztek. Amint közhírré tették, hogy „behorpadt az egész Parajd”, a foglalások felét le is mondták a vendégek. Főleg táborozó gyermekcsoportokat szoktam elszállásolni, most is úton van felém egy kolozsvári csapat, a 110 gyerekből azonban 55-öt nem engedtek el a szülők a rémhírek miatt. Igaz, hogy a látogatók 80%-a a bányáért jött, 20%-uk viszont az egyéb látnivalókért. Őket nem lett volna szabad elriasztani.

Hasonlóképpen vélekedett Káli Károly, aki családjával a kereskedelemből él, egy saját és két bérelt üzlethelyiségben egyebek mellett sótermékeket és kisebb ajándéktárgyakat értékesít.

– Minket egészen padlóra tett ez a helyzet. Öten vagyunk testvérek, és mindannyian ehhez a vállalkozáshoz tartozunk, ugyanakkor öt alkalmazottunk is van, akiket most munkanélküli-segélyre kellett küldenünk, tehát tíz család megélhetése vált bizonytalanná. Amikor a turistaszezon miatt májusban leáll a termelés a sóbányában, szoktunk vásárolni a sóból. Idén sokkal többet vettünk, mert tudtuk, hogy baj lesz, voltak erre utaló előjelek, főleg a gyakori szivárgások. A viszonteladóinkat most nem szolgáltuk ki, és igyekszünk úgy beosztani a készletet, hogy elég legyen, amíg valami másba nem tudunk kezdeni. Kizárt, hogy a meglévő üzleteinket mind fenn tudjuk tartani, a bérek ugyanis magasak. A különböző platformokon keringő álhírek nagyon rosszat tettek a településnek. Egy étterem-tulajdonos barátomnak például száz személy számára volt egy ötnapos foglalása, amit aztán lemondtak a mendemondák miatt. Egy ekkora társaság ellátása pár hónapos túlélést jelentett volna neki – mondta Káli Károly, akitől azt is megkérdeztük, mennyire volt kereslet a termékei iránt a csíksomlyói búcsú napján.

– A bánya helyzetét elemző szakértők lezárták az utcát, autóval nem lehetett bejönni. Hála istennek, azért akadtak vásárlók, de közel sem annyian, mint a korábbi években. A pünkösd kereslet szempontjából máskor olyan erős, hogy a bevételből jól fel tudjuk tölteni az árukészletet, és azzal indulunk neki a szezonnak, ami az érettségi időszaktól az iskolakezdésig szokott tartani. Mindenesetre nem gondolunk arra, hogy mit vesztettünk, mert akkor megkattannánk, csak azt nézzük, mi maradt meg. Ha beindulna a strand, az számunkra is megoldást jelentene. A legfontosabb azonban az, hogy jöjjenek errefele az emberek, ha csak átutazóban is, de álljanak meg Parajdon, vegyenek sót, kürtőskalácsot.

Megmenteni az ősi örökséget

Horváth Rozália, a református templomhoz közel eső Horváth panzió tulajdonosa azok közé a parajdiak közé tartozik, akik sok évtizeddel korábban az elsők között fogadtak turistákat a településen.   

– Most minden foglalást lemondtak a vendégek. Eredetileg július második felére elég sokan bejelentkeztek, augusztusban pedig végig telt házunk lett volna, de mindenki kezelésre akart jönni – vázolta fel a helyzetet az egész lényéből otthoni melegséget árasztó panziós. – Parajd nincs úgy kiépítve, ahogy kellene, ezért nem sok kilátást látok a jövőre nézve. Ha bizonyos turisztikai fejlesztések megvalósulnának, esetleg létesülne egy kalandpark, vagy kiépülne a Rapsóné vára, talán lenne merre továbblépni. A legfőbb érték azonban továbbra is a sóbánya lenne, és csak remélni tudjuk, hogy az is marad. Ezt az örökséget ősapáinktól kaptuk, nem lenne szabad hagyni, hogy elvesszen. Úgy gondolom, a mostani technológiával meglenne erre a megoldás, éppen ezért a befolyt pénzeket a sóbánya megmentésére kellene fordítani. Sokan meggyógyultak itt, ezt sem kellene elfelejteni. Van olyan visszatérő vendégem, aki sírva hívott fel, mert még legalább két-három évig szerette volna elhozni a bányába a gyermekeit. 

Horváth Rozáliától azt is megtudtuk, hogy a csíksomlyói búcsú alatt három-négy szobát sikerült kiadnia magyarországi vendégeknek, akik kimondottan segítő szándékból szálltak meg Parajdon. Nagyon hálás minden ilyen gesztusért, de meggyőződése, hogy a kialakult helyzetet a parajdiaknak elsősorban önerőből kell megoldani. Rozália kilencvenéves édesapja, Kovács Árpád, aki harminc évet dolgozott a sóbányában, és Parajd legidősebb nyugalmazott bányászának számít, gyakran mondogatja: van még ott só, nincs veszve minden.