Történetsorozatomban ritkán szoktam visszatérni korábbi szereplőkhöz, Krisztinához azonban újra meg újra muszáj. Olyan ez, mint amikor az ember lánya elfárad és megszomjazik. Olyankor mindenképpen keresni kell egy üdítő vizű forrást. Ha a lélek vagy az elme szomjas, akkor a legjobb, ha Tündérföldjén keresgélünk, én legalábbis rendszerint ott próbálkozom, és olyankor mindig elém toppan – dehogy toppan, inkább szökken, libben, felragyog – ez a most már lassan kilencéves boldogságforrás.
Kicsivel több mint három éve kezdtem el „kéregetni” Krisztina igazi mesélő tehetséggel megáldott édesanyjától a különleges szavakban, mondatokban és gondolatokban kikristályozódó élettörténetcseppeket. A napokban újra nagyon kellett egy „dózis”, és egy teljesen spontán pillanatban – még számomra is váratlanul – kisóhajtott kérés után meg is kaptam.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a marosvásárhelyi Waldorf-iskola első osztályát elvégzett tündérlányról már nyár elejétől gyűjtögettem a lélekfalra vetíthető pillanatképeket. Édesanyja akkoriban mesélt a tanévzáró hagyományosan különleges Szent Iván-napi tűzpróbájáról, amikor a göndör fürtű szőkeség első alkalommal ugrotta át a lángokat önállóan, a szülői kezek megtartó biztonsága nélkül. Aztán elkezdődött a vakációs nappali táborok időszaka, először a sulis, majd a román tábor hete. Krisztina mindkettőt nagyon élvezte, utóbbi alatt pedig egy-két szóbravúrral is meglepte a családot, mégpedig magyarul.
– Azt mondja egyik tábori nap után a lányom – mesélte az édesanya –, hogy aki szomorú és morcos is egyszerre, az „szomurci”.
Aztán jött is a következő poén: – Összezörrentünk kicsit Krisztinával a heti úszótanfolyam előtt, és látta rajtam, hogy elszomorodtam. Erre azt kérdezte: „Most meg miért olyan lapos az arcod? Müngüske kedvedben vagy?”
A napokban Krisztina újra táborozott, de ezúttal az édesanyjával együtt. Egy igazán mesebeli helyen, Korond és Farkaslaka között, egy erdőszélen töltöttek el három napot: egy anya–lánya hétvége, további 24 szülő-gyerek párosával.
– Kicsit cserkészes volt a hangulat ezen a csodálatos együttléten – kezdett legújabb közös történetükbe az édesanya. – Három korosztályhoz tartozó gyermekek és fiatalok jöttek el az édesanyjukkal, a legfiatalabb táborozó gyerek hat, a legidősebb 16 éves volt. Az érkezés napján, pénteken ismerkedős és bizalomjátékokkal örvendeztettek meg a szervezők. Az egyik játéknál mindenkinek meg kellett mondania a nevét, és egy tulajdonságot is hozzá kellett tennie a neve kezdőbetűjével. Az egymás után következőknek el kellett ismételniük az előttük elhangzottakat. Mi éppen a kör végén kerültünk sorra, és a lányom 90%-ban hibátlanul fel tudta sorolni a többiek nevét és az említett tulajdonságot. Én már nem voltam képes erre a teljesítményre – kacagta el magát Krisztina szülője, aztán folytatta az élménybeszámolót. – Szombaton megannyi program várt ránk, volt anya–lánya sütikészítés, de úgy, hogy a gyerek a főnök, lovaglás, szekerezés, szín- és stílustanácsadás Ragyogjon minden anya–lánya címmel, nagy közös aerobic-, illetve zumbaszerű tánctanulás és asztaliteniszezés is. Közben társasjátékozni és focizni is lehetett. Nem voltak egymásra zsúfolva ezek a programpontok, fel lehetett közöttük szusszanni, kávézni, lazítani, a táborhely teraszán vagy séta közben levélsusogást hallgatni. A táborzáró napon, vasárnap jött el a kalandparkozás ideje, abból is kivettük a részünket, igaz, Krisztina ezúttal is ügyesebbnek bizonyult nálam. A rengeteg élmény mellett új barátságok is születtek. A lányom leginkább Bogival, egy Angliából érkezett édesanya gyerekével találta meg a közös hangot. Ennek a kislánynak valamiért – nem orvosi kezelés miatt, hanem egyéb, számomra ismeretlen okból – elhullt a haja. Az együttlét végén telefonszámot cseréltünk az édesanyjával, a lányok ugyanis tudtunkra adták, hogy a továbbiakban is szeretnének még beszélgetni. Krisztina ezt mondta nekem az új barátság kapcsán: „Én már nyertem ezzel a táborral, mert megismertem egy különleges kislányt”. A legtöbb vele egykorú gyerek biztos, hogy a gazdag programkínálatból emelt volna ki valamit, neki azonban ez az új barátság lett a legnagyobb érték. Azt hiszem, ez elég nagy lelki érettségre utal.
Az anya–lánya hétvége résztvevői többször is megkérdezték Krisztina édesanyját, hogy nem Waldorf-iskolába jár-e a lánya, ez ugyanis kitűnt a közvetlenségéből, a természetességéből, abból, hogy van benne tartás, és van önálló véleménye a dolgokról.
– A legnagyobb érdem ezért az óvó néniket illeti, hiszen övék volt a munka oroszlánrésze. Ezekben a napokban fogalmazódott meg bennem a gondolat, miszerint a mag el van vetve, most már csak ápolgatni kell – mondta Krisztina édesanyja, majd a három nap legvarázslatosabb pillanatát idézte fel.
– Szombat este körbeültük a tábortüzet, és a vendéglátóink bátorítottak, hogy lehet énekelni. A pillanatnyi csendben, miközben csak a tűz ropogása hallatszott, felcsendült a Waldorf-óvodában tanult és az iskolában is sokat énekelt dal: „Szellő zúg távol, alszik a tábor, alszik a tábor, csak a tűz lángol…” A lányomé volt az az éjszakát betöltő, tiszta gyerekhang. Egy kicsi, őszinte lélek éneke minden hátsó gondolat és korlát nélkül, csak önmagáért az éneklés öröméért, az élet szépségének dicséretéért. Szívszorítóan megható volt számomra a perc, amibe aztán én is belekapaszkodtam, halkan kísértem a saját hangommal a lányomét. Olyan némaság lett úrrá körülöttünk, amilyent azelőtt talán sosem érzékeltem. Amikor a dal végére értünk, megtapsoltak, a lányom pedig meghajolt. Azt hiszem, számomra ez volt az idei nyár leggyönyörűbb ajándéka, amiből biztos, hogy még sokáig táplálkozom.
