Valami nem stimmel
2025-07-28 15:00:00
- Kuszálik Péter
A digitális világ túlfejlődése komoly veszélyeket hordoz. Folyamatosan árad a duma: tévéből, rádióból, számítógépek képernyőiről és hangszóróiból. A féktelenség jegyében szólnak a tömegekhez a világ urai, alacsonyabb szinteken pedig a politikai kommentátorok, hírmagyarázók stb. Mindenki valamilyen friss ideával kopogtat a képernyő belső oldalán: hadonászik, szédít, őrjöng. Ki győzi ezt? Az utánpótlás biztosított: évente tízezer digitális oktondi bukkan elő a mélyből, mert a ’közéleti véleményformálók’ minden kategóriája képes megtalálni a helyét. Tiktok-sztárok tömege nyomja a sódert, örüljön az, aki el tudja hessegetni a sok kéretlen szófosót. A szakma rétegződése kitermelte a szolgáltatókat is, mert – úgymond – van rá igény. ’Szövegszabász.hu’ például méltányos áron vállalja: blogbejegyzések és újságcikkek megírását, interjúkészítést, könyv- és beszédírást, sajtószereplésre való felkészítést stb. A módszer nem új: a politikusok előszobáiban öt-tíz szaki üldögél, azt várják, hogy munkát kapjanak. A dömping szomorú következménye: a nívó egyre alacsonyabb. Régi motoros vagyok, La Bruyère-rel vallom: „Egyes dolgok elviselhetetlenek, ha csak középszerűek: költészet, zene, festészet és nyilvános beszédek.”
Kolozsvárról jött a kérdés: mit szólok az alábbi szöveghez? Szabó-Kádár Henrietta: Feljelentés saját korosztályom ellen. (Szabadság, júl. 14.) Műfaja: generációs zsörtölődés. Íme: „Réges-régen, a letűnt aranykorban, valamikor, a dinoszauruszok és Ceauşescu idejében minden más volt. Főleg a fiatalok. Akkoriban – lett légyen ez bármikor – a fiatalok halk szavúak, dolgos kezűek és illemtudóak voltak. Nem volt velük semmi baj. Tudtak mindent, s mégse tudtak semmit, ámultan itták idősebb embertársaik szavait, és nem kérdőjelezték meg azokat. Bezzeg a mai fiatalok…
Tudták-e, kedves olvasók, hogy a mai fiatalok nem ismerik a határidőt? Gondolom, az elmélet alapja, hogy a határidő vagy megszűnt, vagy átalakult az idő alatt, amíg én gyermekből fiatal felnőtté cseperedtem. S hát azt tudták-e, hogy a mai fiatalok nem tudnak szöveget értelmezni és összefoglalni? Úgy tűnik, ez is az idősebb nemzedék privilégiuma volt, akárcsak a határidő.
Újságíró szakos hallgatóként azzal is megvádoltak már, hogy a mai fiatal újságírók (…) nem ismerik a flekk fogalmát, és nem tudják, mi az a laptükör. (1) Kérdezem önöktől, kedves olvasók, nem a nyomtatott sajtó hasábjain találkozunk-e éppen ebben a cikkben? De aggodalomra semmi ok! Újabban az dívik, hogy egy legyintéssel felérő kifejezéssel elintézik ezeket a fennakadásokat: – Ah, ez biztos generációs probléma! – hangzik a mindenre megoldást kínáló frázis. Generációs probléma, hogy a fiatal magánénekesek nem hagyják magukat rendeztetni idősebb kollégáik által. (2) Generációs probléma, hogy bonyolult és átláthatatlan rendszereket (lásd: Központi Egyetemi Könyvtár) megkerülünk, ha egyszerűbb út kínálkozik. (3) Generációs probléma, hogy más a világ, amiben felnőttünk.
Na, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, egyébiránt feltenném a kérdést, hogy ezek az emberek érett, a világgal és az élettel tisztában lévő, kész és problémamentes felnőttekként látták meg a napvilágot? Legjobb tudomásom szerint az ember úgy születik meg, hogy azt sem tudja, a világon van. Majd megtanulja. Mind először csináljuk ezt az élet nevű bulit. De nem baj. Vajon mennyire lenne sértő ezekről a mai idősekről glosszát írni? – gondolkodott el a mai fiatal.”
Mit szólok hozzá? Visszakérdezek: hol itt a följelentés? Megtudtuk azt, hogy a médiatanoncok: (1) nem akarják megtanulni a szakmai zsargont; (2) nem szeretik, ha rendreutasítják őket; (3) utálnak könyvtárba járni. Úgy vélem: a felsorolt bűnök gond nélkül beleférnek a szabadság bűvkörébe került ifjak mindennapi lustázásai közé. Nem értem, hogy Henrietta mit sérelmez „a mai idősek” szokásaiban. A vének korosztálya előbb-utóbb eltakarodik, s a fontos dolgokat mellőző generáció foglalja el a helyüket. Csak nem lesz már, akitől átvegyék a szakma titkait. Például: glosszát írni csak pontosan, szépen, ahogy a csiga megy a stégen – úgy érdemes. Frappánsan, görcsök és divatos közhelyek nélkül.
Az új generáció szabadságban nőtt fel, de azt nem tudja, hogy nem érdemes fokozni. Ami ennél szabadabb, az már élhetetlen. Példát mondok. „Pankotai Lili magyar diákaktivista, aki 2022-ben vált országosan ismertté, amikor a tanárok melletti tüntetésen előadott slam poetryjében élesen bírálta a magyar kormány oktatáspolitikáját és a közoktatás helyzetét. Előadása szókimondó, helyenként trágár kifejezéseket is tartalmazott, ami jelentős társadalmi és politikai visszhangot váltott ki. Több közéleti szereplő is bírálta, iskolája, a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma pedig nyilvánosan elhatárolódott tőle, hangsúlyozva, hogy a felszólalás tartalma nem egyeztethető össze az intézmény keresztény értékeivel.” (imprex.hu) Én a slam poetryt iszapköltészetnek nevezem, a hivatalos verzió szerint a ’műfaj’ neve onnan ered, hogy a ’költők’ „versüket az asztalra csapják (angolul: ’to slam’), hogy felhívják a figyelmet magukra és versükre”. (Vesd össze: polgárpukkasztás.)
Szép dolog az, ha mindenki elmondhatja a véleményét (ez a szabadságban való lubickolás első feltétele), ámde: ha nem revideálják az álláspontjukat, az oda vezethet, hogy a ’leendő új generáció’ lesöpri Henrietta és Lili korosztályát az asztalról. Nem biztos, de talán eljöhet még: az ő gyermekeik visszatérnek az én generációm szokásaihoz: ragaszkodni fognak a minőséghez, a klasszikus versformákhoz, a tanárok tiszteletéhez stb. (Ezt magam sem hiszem, de jólesik álmodozni.)
