A kenyér íze
2026-07-24 09:00:00
- Sebestyén Mihály
A herceg már a tavalyelőtt elbocsátotta vadászait és kertészét, megbocsátott hűtlen szeretőinek, és elutazott Sorrentóba. Ugyan hová máshová utazna el egy herceg, ha nem az olasz déltengerpart gyöngyházkagyló-páholyába – a napfényes, sokszor megverselt – Sorrentóba.
Apja és anyja rosszallták lépését, így nem viselkedhet egy herceg még a mai modern és felfordult időkben sem, különösen nem akkor, amikor a válság jelei már kiütköztek az egész társadalom testén, a gazdaság hüdötten önmagát ismétli, a nők pedig kizárólag fagylatot fogadnak el alkalmi udvarlóiktól. A társaság, melynek addig nélkülözhetetlen tagja volt – legalábbis ezt írták rendszeresen az újságok társasági rovatába a semmit kihagyni nem tudó újságcsinálók és mindig alkalmatlankodó sajtóférgek – furcsállotta a herceg lépését, de hát egy herceg mégiscsak az arisztokrácia legmagasabb páholyában foglal helyet, és lépéseit soha nem kell megindokolnia a közönség, a nép és a polgárok gyülekezete, jelesül az úri kompánia előtt. Gépkocsiját mindenesetre magával vitte, de sofőrét, Tályai Gyulát arra kérte, hozzon magával házi kenyeret, amit a gépkocsivezető öreganyja szokott sütni hétvégeken, kizárólag családi használatra. A jó Gyula úr természetesen e kérés elől nem térhetett ki, de öreganyját sem akarta fölöslegesen megterhelni, amúgy is az évek és szeszélyes évszakok terhe alatt erősen meggörnyedt a jó öreg Tályai néni Pimpóházán, éppen ezért nem anyjával, hanem a salernói pékekkel süttette meg azt a hat hatalmas cipót, amit a gépkocsi csomagterében helyezett el sok vastag háziszőttesbe bugyolálva.
Nos ez öreg hiba volt, ugyanis a herceg rendkívül kifinomult ízléssel rendelkezett, hiszen hercegi mivoltában nem is volt más konkrét feladata, mint ízlelőbimbóit és nyelvének felületét, szájpadját az élvezetek befogadására kiképezni és észleleteit azonnal közölni közvetlen környezetével. (Ennek egyik folyománya volt az a sajnálatos tény, hogy herceg évente váltogatta szakácsait, akik soha sem tudták teljes mértékben eltalálni, kielégíteni a főnemesi szájüreg és gyomor, nyelv és bimbók magasra csavart kívánalmait.) Egyelőre azonban a kenyerek ott hevertek a csomagtérben, illatuk áttörte a vastag szőtteseket, a szőttes rostjai utat engedtek az illatnak, a zamat ígéretének, a nyálelválasztás működésbe lépett, és a herceg arra kérte Gyulánkat, hogy majd Firenze (másképp Flórenc) alatt álljanak meg, mert az álomzöld olasz gyepen kívánja megszegni a magával hozott ősi karddal, melyet békeidőben kenyérvágásra fogtak be, és a kard valószínűleg nem is érezte méltatlannak eme új hivatalát, hiszen a karddal nem csupán győzelmet lehetett kivívni és halált osztogatni, de halál előtt még ott kuporgott, zajlott, forgott kockán az egész élet, amelynek a kenyér megszerzése, megszegése az egyik alaptétele, téteménye, jutalma, még akkor is, ha a herceg napi ténykedései közt a kenyérkereset csak mint távoli és homályos opció szerepelt. Erre egyelőre (eleddig) nem kényszerült, de a kenyér szeretete és becsülete, mint láttuk, nem állott távol lelkétől és étrendjétől. Neveltetésében szerepet játszott plebejus környezetének különös megbecsülése, annak szokásai átitatták napjait és asztalrendjét. Ezzel együtt vadászai, szeretői, kertészei vagy belső inasai minden alkalommal meggyőződhettek szívjóságáról, midőn mindenkit bőkezűen megjutalmazott, dicsért és szívélyes mosollyal bocsátott el, midőn egyedül kívánt maradni kedves könyveivel, madaraival és hímzőrámáival.
Ha engem kérdezel, tudom, hogy a herceg nem volt hirtelen haragú, az osztályérdek nem is kívánta ezt már osztályostagjaitól, sokkal inkább a megbocsátás ösvényeire terelte az eseményeket. Az évezredek megtanították a családját a szelíd jóságra. A herceg nem vágta le Gyula fejét az ősi, kenyérvágásra kárhoztatott karddal, csupán egyetlen, végtelenül elegáns, ám annál jegesebb szemöldökrándítással jelezte, hogy a salernói pékek lisztje és az olasz dél napfénye nem pótolhatja a pimpóházi rögök és gabonatáblák illatát. A meg nem szegett cipók ott maradtak a csomagtér mélyén, magukba fojtva a csalás szégyenét, miközben a gépkocsi feltartóztathatatlanul suhant tovább délnek, egyenesen a nápolyi öböl gyöngyházfényű ölelésébe, ahol Sorrentó narancsligetei már várták a fenséges jövevényt.
A tengerparti sziklák látványába, a tenger örök mozgásába, a muzsika japánbirs illatába a herceg végleg belefeledkezett, és letette a főnemesi lét terheit, mint felesleges, nehéz télikabátot a tavaszi verőfényben. Nevét, rangját és címeres pecsétgyűrűjét egy ezüstszelencébe zárta, és Don Luigi néven apró, mindössze négyasztalos kisvendéglőt nyitott a halászkikötő egyik lakályos, templomközeli, macskaköves utcafordulójában. Mindenképpen jó választás volt, hiszen ki nem botlott bele, ha arra vettete sorsa és kalandvágya. A helybéliek csupán egy különös, választékos beszédű, őszülő halántékú idegent láttak benne, aki délutánonként hímzőrámával a kezében ült a kockás abrosz mellett, esténként pedig olyan bámulatos és fenséges mártásokat kanyarított a tenger gyümölcsei köré, hogy a vendégeknek még a könnye is kicsordult az élvezettől. Kilétét, fenséges származását és a pimpóházi kastély emlékét titokként őrizte egészen addig a napig, amíg a sorrentói harangok meg nem kondultak utolsó órájára, s így halt meg: mint a legrejtélyesebb olasz kocsmáros, akinek udvariasságát még a nápolyi érsek is megirigyelhette volna.
Eközben a jó Tályai Gyula sorsa egészen más, sötétebb és lisztesebb vágányra terelődött. A hercegi elbocsátás és a salernói kenyércsalás után a sofőr hirtelen ott találta magát a délolasz valóság vadonsűrűjében, zsebében kevés lírával, de annál vérmesebb ambíciókkal. A sors sötét és kifürkészhetetlen útjai – jelesül egy helyi raktártűz és néhány elszámolatlan szállítmány – hamarosan a tiszteletreméltó Társaság, vagyis a helyi maffia karjaiba sodorták a dörzsölt gépkocsivezetőt. Gyula úr nem lőfegyverrel vagy tőrrel vívta ki a tiszteletet a hierarchiában, hanem azzal a bizonyos, csomagtérben felejtett, vastag háziszőttesbe burkolt titokkal. Miután a maffiavezér, a rettegett és gyanakvó Don Pasquale egyszer véletlenül megkóstolta a Gyula által felhajtott, különleges technológiával készült, ropogós héjú, ám belül foszlósan puha kenyeret, azonnal magához rendelte a Pimpóháza mocsarai közül kikupálódott magyart. Giulio Ungaro ettől a naptól kezdve a család hivatalos és kizárólagos kenyérszállítója lett; az ő feladata volt, hogy a legféltettebb, golyóálló limuzin hátsó ülésén mindennap friss, illatos cipókat szállítson a vezér nápolyi luxusvillájába, biztosítva, hogy a maffiafőnök gyermekeinek asztalára soha ne kerülhessen bolti vagy netán mérgezett pékáru. Így lett a pimpóházi sofőrből a nápolyi alvilág legfontosabb és legérinthetetlenebb bizalmasa, aki fegyver helyett liszteszsákkal és kovásszal szolgálta a Don legszűkebb családi körét. Sütkérezhetett a hírnév kétes sugárnyalábjaiban.
Don Pasquale, a nápolyi alvilág rettegett ura, az évek múlásával egyre gyanakvóbbá és kapzsibbá vált, miközben gyomrát és lelkét már kizárólag a jó Tályai Gyula (alias Giulio Ungaro) által szállított, különlegesen kelesztett cipók tartották életben. A maffiafőnök fülébe azonban – a semmit ki nem hagyó sajtóférgek és kikötői besúgók révén – eljutott a hír, hogy Sorrentó egyik eldugott, vendégváró zugában működik egy aprócska kisvendéglő, melynek Don Luigi nevű tulajdonosa olyan fenséges mártásokat és oly kifinomult ízeket tálal, amelyek nem egy egyszerű kocsmáros, hanem sokkal inkább egy rejtőzködő milliomos vagy talán egy elszökött és kincseit rejtegető arisztokrata ízlésére vallanak. Don Pasquale, akit a kapzsiság éppúgy hajtott, mint a kíváncsiság, elhatározta, hogy személyesen tesz pontot az ügy végére, és kirabolja ezt a titokzatos öreget, elvéve tőle mindazt az aranyat és drágakövet, amit a sorrentói narancsligetek mélyén sejtetett az öregedő maffiózó egylövetű fantáziája.
Egy viharos őszi estén (mikor máskor?), amikor a tenger morajlása elnyomta a sikátorok neszét, és a sirályok elbuktak a felkavart tenger habjai között, Don Pasquale két nehézfiú kíséretében – és természetesen a hűséges fegyverhordozóvá és kenyérfelelőssé előlépett Giulióval a háttérben – rárontott a záróra után magányosan hímző Don Luigira. A herceg, kinek asztalán ott hevert a selyemfonallal kivarrt hímzőráma, épp egy paradicsommadarat akart megörökíteni, meg sem rezzent a csőre töltött fegyverek láttán; hercegi mivoltában és immár halálos betegségétől elgyengült testében nem maradt hely a félelemnek. Don Pasquale a falhoz szorította az öreget, követelve a nem létező páncélszekrény kódját vagy kulcsait, miközben a herceg szívműködése a fizikai megterheléstől és a rá mért évektől hirtelen hanyatlani kezdett. A kihagyott dobbanások között ott lapult a vég vigyora. A herceg érezte, hogy a sorrentói harangok már az ő utolsó órájára kondulnak. Tekintete elhomályosult, de a gyertyafényben még utoljára megpillantotta a sötét sarokban meghúzódó, megöregedett gépkocsivezetőjét, akit a maffiózók széles háta addig eltakart előle. A herceg arcára a régi, megértő és szívélyes mosoly ült ki, amellyel egykor a pimpóházi kastélyban bocsátotta el hűtlen szeretőit és vadászait. Utolsó erejét összeszedve, mielőtt végleg lecsukódott volna a szeme, halk, de tisztán csengő, választékos kiejtéssel csupán ennyit mondott a sötétségbe:
– Ó, a jó Gyula úr… hát mégis hozott házi kenyeret?
Don Pasquale abban a szent pillanatban megdermedt, és a fegyvert tartó keze erőtlenül hanyatlott le, pisztolya a földre koppant. Soha ilyen méltatlan bánásmódban nem volt része a gyorstüzelő gyiloknak. A maffiavezér, aki addig senki előtt nem hajtott fejet, hirtelen megértette, hogy ez a haldokló öregember nem egy közönséges porhüvely, hanem az a titokzatos, fenséges patrónus, akiről Giulio az elmúlt években, a liszteszsákok között, könnyeivel küszködve annyi mesés történetet zengett. Don Pasquale szívébe – életében először – tisztelet és babonás félelem költözött; megkegyelmezett a háznak, elállt a rablástól, és parancsba adta embereinek, hogy azonnal hagyják el a vendéglőt. Az éjszaka megtelt elégedetlen, lázadó sirámokkal, a meghiúsított rablás fölött érzett kudarcot még Don Pasquale sem tudta elnyomni. Talán nem is akarta, hadd nyavalyogjanak egy keveset, utóbb könnyedén kárpótolhatja őket… (Bár mi, a kívülállók, soha nem tudunk a rablók fejébe maradéktalanul betekinteni…)
Don Pasquale és a jó messer Giulio Ungaro a legnagyobb, legmélyebb alvilági csendben adták meg a végtisztességet a hercegnek. Nem volt itt szükség világi papokra, sem a semmit kihagyni nem tudó, mindig szaglászó nápolyi sajtóférgekre; a maffiavezér saját legdrágább, fekete bársonnyal bélelt automobilját bocsátotta Giulio rendelkezésére, miközben emberei kalaplevéve álltak őrséget a sorrentói mólón. Ekkor került elő a pult alól az a bizonyos porosodó ezüstszelence, amelyet a herceg még érkezésekor zárt le. Gyula úr, kinek szeméből a bűnbánat és a hűség könnyei mosták ki a nápolyi éjszakák salakját, felnyitotta a szelencét: nem gyémántok vagy aranypénzek lapultak benne, csupán a pimpóházi kastély egy megsárgult tervrajza, néhány szál elszáradt hazai fűszál, és a herceg utolsó akarata, mely szerint porait a szülőföld rögjeivel kell egybemosni. A herceg földi maradványait – a salernói pékek és a nápolyi maffiózók őszinte ámulatára – finom hamuvá hamvasztották, és Gyula úr éppen ebbe az elegáns, családi címerrel díszített ezüstszelencébe zárta el örökre. Don Pasquale búcsúzóul egy hatalmas köteg lírát és egy utolsó, golyóálló menlevelet csúsztatott a sofőr zsebébe, majd keresztet vetve útjára engedte legkedvesebb emberét.
Gyula úr nem pihent, nem állt meg sem Firenzében, sem a határokon. Az ezüstszelencét végig a szíve felett, kabátja belső zsebében hordta, mintha csak a herceg finom, választékos szelleme melegítette volna a hosszú, zötykölődős úton hazafelé. Mire a fák levelei hullani kezdtek, a hűséges sofőr megérkezett a szűkmarkú évszakoktól tépázott, csendes, sáros Pimpóházára. Az öreg Tályai néni ekkor már a pimpóházi temetőben pihent, így Gyula úr teljesen egyedül, az éjszaka leple alatt osont be a fekete, dús lombú templomkertbe. Ott, ahol a herceg gyerekkorában talán oly sokszor kergetett parasztlánykákat, lepkéket és hiú ábrándokat, ahogyan egy született herceghez illő, a plébánia tisztes falainak árnyékában, saját kezűleg ásta meg a vermet, és halkan imádkozva földelte el az ezüstszelencét a nedves, illatos hazai földbe.
Hogy a titkot megőrizze, de a végtelen tiszteletet mégis lerója, egy helyi kőfaragótól különös síremléket rendelt. Nem nehéz, hivalkodó főúri obeliszket, nem is angyalkás márványt, hanem egyetlen tömbből kifaragott, hatalmas, kerek, ropogós héjú kenyér alakú sírkövet. A kőcipó tetején, ott, ahol a pékek a keresztet szokták vágni a tésztába, egy hajszálvékony, alig észrevehető véset mutatta a herceg monogramját. Az arra járó idegenek azt hitték, hogy egy jámbor pékmester nyugszik a magas fűvel borított halom alján, de a jó Gyula úr tudta, hogy a világ legfinomabb ízlésű hercege végre megkapta azt a kenyeret, amelyre egész életében, s talán még azon is túl, vágyott.
