Talán nem túlzás azt állítani, hogy a múlt hét végén lezajlott magyarországi választások eredménye mindenkinek hatalmas meglepetést okozott – egyrészt annak eredménye, másrészt ezen eredmény elsöprő nagyságrendje miatt. Hogy mi és miért alakult úgy, ahogyan, lesz még idő megvitatni, ám megkérdőjelezhetetlen tény, hogy egy olyan új időszakba lépünk, amelyben nemcsak a politikai erőviszonyok alakulnak át, hanem a közbeszéd hangneme is próbatétel elé kerül. Az elmúlt években sajnálatos módon hozzászokhattunk ahhoz, hogy a politikai táborok közötti különbségek nem pusztán véleménybeli eltérésekké, hanem identitáskérdésekké váltak. És ez sem hosszú, sem rövid távon nem kedvezett egyik oldalnak sem.
Orbán Viktor kormányzása alatt kétségtelenül voltak olyan lépések, amelyek túlmutattak a napi politikai csatározásokon. A külhoni magyarság helyzetének rendezése, a kettős állampolgárság kiterjesztése és a nemzeti összetartozás politikai hangsúlyának erősítése olyan megvalósítások voltak, amelyek valódi jelentőséggel bírtak és bírnak. Ha csupán a magyarországi segítséggel felhúzott vagy felújított épületek tömkelegére, a számos nevelési-oktatási programra, a rengeteg pályázati lehetőségre gondolunk Erdélytől a Felvidéken át a Vajdaságig, a külhoni magyar közösség úgy érezhette, hogy az anyaország figyel rá, hogy az Orbán-kormány működésének ezen vetülete minimum negyedszázadnyival hosszabbította meg a külhoni magyarok identitástudatát – még ha ennek megítélése politikailag vitatott is. És éppen emiatt – a politikai megítélés vitatottsága ellenére – szavazott erre az oldalra a kisebbségi sorsban élő magyarság elsöprő többsége. Az, hogy mindez számunkra – közel százévnyi magunkra hagyatottság után – mit jelentett, valószínűleg kevésbé érthető a magyarországi szavazók köreiben, hiszen nem azt a sorsot élték és élik, amit mi, és ez egyáltalán nem baj. Megmagyarázza azonban a külhoni szavazók politikai hozzáállása miértjeinek egyikét.
Ugyanakkor a politikai rendszer egészét tekintve sok, legfőképpen anyaországi eredetű kritika is megfogalmazódott az elmúlt időszakban: a közélet polarizáltsága, az intézmények függetlenségének kérdése, a korrupció, a geopolitikai jellegű döntések vagy a társadalmi párbeszéd hiánya mind olyan témák, amelyek miatt sok választó változást szeretett volna látni. Ebbe azonban nekünk, külhoni magyaroknak nincs akkora belelátásunk, mint az anyaországiaknak a nekünk nyújtott, nemzetmentő segítség jelentőségébe. És ebben a közegben jelent meg a Tisza-párt politikai közössége, amely új hangot és új ígéreteket hozott mindazoknak, akiknek elege volt a régi rendszerből, vagy túl fiatalok ahhoz, hogy bármilyen más rendszert is megtapasztalhattak volna.
A leendő Tisza-kormányzat ezzel a választással lehetőséget kapott arra, hogy ne csupán kritikát fogalmazzon meg, hanem működő alternatívát is felmutasson. És ez mindig igen nehéz feladat, főleg egy ekkora választási győzelem után, értékelhető kormányzati tapasztalat nélkül. Sokszor láttuk már (főleg déli tájainkon), hogy mekkora közösségi eufória követ egy-egy választást, aztán pár hét elteltével és a valós kormányzás kezdetét követően ez az eufória letargiába hull, a csalódássorozat kezdetét veszi, és sem észérvek, sem összeesküvés-elméletek nem tudják e zuhanást megállítani. A kampányok idején nyilvánvalóan sokkal egyszerűbb világos válaszokat találni, mint a kormányzás összetett valóságában jó döntéseket hozni, és a Tisza vezetősége e szempontból nincsen szerencsés helyzetben, hiszen ha komolyan gondolják, hogy minden magyar kormánya szeretnének lenni, akkor figyelembe kell venniük Orbán örökségének valid pontjait (amelyeknek értékét ők sem tagadták) és az Európai Unió elvárásait is. E kettő pedig több esetben is összeegyeztethetetlennek tűnik, diplomáciai bravúr szükséges a jó megoldáshoz. Az elkövetkező időszak tehát nemcsak róluk szól majd, hanem arról is, hogy a társadalom mennyire hajlandó türelmet gyakorolni velük szemben, annak tükrében is, hogy a választások végkimenetelének köszönhetően az önmagát jobbközépként definiáló Tisza kormányalakításával eltűntek a hagyományos baloldali pártok a magyarországi parlamentből (közöttük az is, amelynek számos külhoni magyar finoman szólva nem támogatója).
A választást óriási és gyakran tisztességtelen, alpári hangnemű hajrá előzte meg, ami, ha nem is elfogadható, de érthető. Most, hogy túl vagyunk rajta, itt az ideje a hátralépésnek, a kapcsolatkeresésnek, avagy ezen kapcsolatok újrafelvételének. Mindenkiben, mindenkivel. Nem azért, mert a véleményünk nem fontos, hanem azért, mert a folyamatos feszültség senkinek sem használ. A politikai közösségek jönnek-mennek, a döntések hatása és következménye viszont maradandó. A külhoni magyarok, a vidéki közösségek, a városi fiatalok mind ugyanannak a nemzetnek a részei, még ha másként is látják a múltat, a jelent, avagy a jövőt.
Lehet vitatkozni Orbán örökségéről, és lehet reményeket fűzni az új Tisza-kormányzathoz. De ennél sokkal fontosabb megérteni, hogy egyik oldal sem kizárólagos birtokosa az igazságnak. Senki sem birtokosa a kizárólagos igazságnak. És amennyiben az lehetséges, minden kétséget kizáróan csak a következő évek mutathatják meg, hogy az új irány milyen eredményeket hoz.
Addig viszont csendesítsük le a gyűlöletkeltő, egymást szidalmazó, családokat, családtagokat, barátokat egymástól elszakító hangokat. Próbáljuk meg megérteni a másik oldalt, bármelyiken álljunk is mi magunk. Talán ha megértjük, hogy mire gondoltak, hogy mit miért tartottak fontosnak a szavazatukkal megerősíteni, akkor nem viszonyulunk majd egymáshoz bölcsődei szinten, és nem az lesz a fő kritérium, hogy kinek volt pirosabb vödre a homokozóban. És a veszekedés talán kulturált vitává változik, amire szükség van, amely fejleszt és nem megaláz. Persze, ez nem azt jelenti, hogy adjuk fel a meggyőződéseinket, „csupán” annyit, hogy emberként közelítsünk egymáshoz, és ha nem is fogadjuk el a másik véleményét, legalább próbáljuk megérteni azt, és lépjünk túl a politikai csörtéken. Hiszen ugyanabban a történetben élünk mindannyian. És nagyon kevesen vagyunk.
