„A megnyugvás ösvényein”

*Ereszkedés a Gondogoro-gleccseren, háttérben a Laila-csúcs (6096 m)
Fotók: Veress Zsombor

Az utolsó két túranap (július 9-10.) a Karakorumban

Július 9-ét írtunk. Már az előző túranap ereszkedéskor is feltűnt a sok hegycsúcs közül déli irányban egy kimagaslóan szép, de ezen a napon immár pihentebben vehettük szemügyre a Karakorum királynőjét, a 6096 méter magas Laila-csúcsot. A Karakorumra amúgy is jellemzőek a nagyon kihegyezettre csiszolt hegyfokok, de a Laila… hát, az a maga nemében páratlan, egyszerűen fenomenális! Mintha vonalzóval és ceruzával tervezte volna a Teremtő! Sőt, mintha egyenesen egy derékszögű vonalzó kontúrjait rajzolta volna meg akkor, amikor elképzelte a Laila-csúcsot. Micsoda fenséges hegyet alkotott! Karcsú, letisztult, egyenes vonalai, jégpelerines válla első látásra rabul ejtett, tűhegyes orma nem csak a felhőket döfte át, hanem a szívemet is. De azt örökre. 

A Gondogoro-gleccsert őrző Laila legkedvesebbet, legszeretettebbet jelent a helyiek nyelvén. Jellegzetes lándzsaszerű formájának északnyugati lejtője 45 igen meredek, több mint 1500 méteres, ezért megmászása veszélyes és rendkívül technikás. De hát melyik hegymászó ne vágyakozna arra, hogy meghódítsa a világ egyik legszebb hegycsúcsát?

A Laila az a bérc, amitől nehéz búcsút venni, nem lehet csak úgy otthagyni, ezért sok képet, csoportképet készítettünk róla és vele, majdnem annyit, mint a K2-ről, talán azzal a hátsó gondolattal, hogy egy csipetnyit hazacsempészhetünk belőle. A lándzsa alakú hegy egyike azon legszebb csúcsoknak, a himalájai Ama Dablam mellett, amelyet valaha is láttam.

De jaj! Sajnos a Laila sem kíméli a rá merészkedőket. Hazatérésünk után, még le sem járt július, amikor tragikus hír érkezett a Karakorumból. Egy sajnálatos balesetben szörnyet halt a Lailán Laura Dahlmeier korábbi német biatlonista hölgy. A többszörös világ- és olimpiai bajnok, valamint számos rangos verseny győztese visszavonulását követően régi szenvedélyeinek; a hegymászásnak és a hegyi futásnak élt. 2025. július 28-án azonban egy 5700 méteres magasságban bekövetkezett sziklaomlás megölte a Laila-csúcs megmászása közben. Helikopteres mentésről szó sem lehetett a rossz időjárás miatt, bár a jelek szerint a 32 esztendős hegymászó azonnal életét vesztette. Az egyébként tapasztalt alpinistának kifejezett és írásos kívánsága az volt, hogy egy ilyen esetben senki ne kockáztassa életét holttestének lehozatalával, hagyják a hegyen. Ez összhangban volt családja óhajával is, akik szintén nyomatékosan kérték a hatóságokat, hogy tartsák tiszteletben Laura rendelkezését. Így hát Laura immár örökre a Lailán nyugszik, teste felhők felett pihen, lelke angyalok közt szárnyal. 

Mi viszont továbbcammogtunk. A bakancsom talpa már másodjára kezdett leválni, a kemény strapa egyszerűen kikészítette, ezért hát szó szerint caplattam, slattyogtam. És mit mondjak a lábaimról? Az egyik vízhólyagom nagyobb volt, mint a lábujjkám. De kussoltam, csak magamban sziszegtem összeszorított foggal, igyekeztem hősiesen tűrni a túra utolsó töviseit, megpróbáltatásait. 

Eleinte a Gondogoro-gleccser morénáin, majd az ebből kiolvadó Hushe folyó völgyében gyalogoltunk. Ez a vidék már más kinézetű volt, mint az, amin a hágóig túráztunk. A sok szikla, kő és jég látványa után üdítő volt a zöld vegetáció. Megjelentek a virágok! És színesek voltak! A sárga, piros, lila gyógyszer volt, mert színeket addig csak a ruhákon láthattunk. Ismét előbukkantak a rózsabokrok, és az aromás növények illatától bódultunk! Akkor tudatosult bennem, hogy micsoda sivatagban gyalogoltunk, és hogy mennyire hiányzott a zöldellő élet. Végre egy kicsit úgy érezhettem magam, mintha otthon, a legkedvesebb erdélyi hegyekben lettem volna. 

Egy-két óra csetlés-botlás után aztán, nagy megkönnyebbülésünkre, végleg megszabadultunk az egyenetlen, rendkívül fárasztó morénás tereptől, mert ott, ahol a gleccser 90 fokos kanyarral délre ágazott, ösvényünk egy oldalmorénán vezetett tovább, ami már sokkal kellemesebb volt, a Kárpátok ösvényeihez hasonlított. 

Azért ez a nap sem múlt el kihívások és nehézségek nélkül. Utunk egy olyan szakaszához érkeztünk, ahol többször is át kellett kelnünk az oldalvölgyekből lezúduló gleccserpatakokon. Már dél volt, a meleg hatására a jég javában olvadt, ennek következtében a patatok félelmetesre duzzadva, zabolátlanul dühöngtek a völgy felé. Az átkeléseket bizony nem úsztuk meg szárazon. Le kellett húznunk a lábbeliket, feltekernünk a nadrágszárakat, és meg kellett próbálnunk a látszólag lehetetlent, vagyis átkelni a vadul tajtékzó, kiszámíthatatlan zúgón. Még csak ez hiányzott, gondoltam magamban! A végén bele fogok pottyanni, s nem csak a ruháim, de még a fényképezőgépem, telefonom is elázik. Vezetőink, teherhordóink azonban ekkor sem hagytak cserben. Élőláncot alkotva a patakban, kézről kézre adtak bennünket, és szó szerint a testükkel védtek attól, hogy ne zuhanjunk le a háborgó vízzel együtt a mélységbe. Volt, akit a hátukra vettek, és úgy vitték át a túlsó partra. Amikor ezekre a percekre (is) visszagondolok, és mindarra, amit a helyiek tettek értünk, elérzékenyülök. Nyugati, mindent látni és megmászni akaró csillapíthatatlan éhségem ellenére be kell látnom, hogy az igazi hősök nem mi voltunk, hanem ők. 

Nagyot ereszkedtünk azon a napon mind szintkülönbségben, mind távolságban. 18 kilométernyi, 8 órányi túrázás után értük el utolsó táborunkat, a 3400 méteren fekvő Saichot. 

A délutánunkat a Hushe és a Charakusa gleccservölgyek találkozásánál található táborban pihenéssel, sebeink „nyalogatásával” töltöttük. A festői sátortáborból egyébként nem csak a Lailát vagy a K2-t lehet elérni, hanem olyan további legendás csúcsok alaptáborait is, mint például a K6 (7282 m), a K7 (6934 m), vagy a Link Sar (7041 m), ezért az alpinisták körében ez a kemping népszerű tranzithelynek számít. 

Számunkra azonban ez a táborhely már a hegyektől és a segítőinktől való búcsúzkodás színhelyét jelentette. A szakácsaink sült pityókát készítettek délutáni nassolásunkhoz, vacsorára egy-két szem sült csirkefalatka is jutott. A csirkét helyben vásárolták, mivel a saját élőcsirke-készletünk már réges-régen elfogyott. Mivel ez volt az utolsó sátras, kísérőcsapatos közös éjszakánk, meglepetésként egy tortával is kedveskedett séfünk. Az adott körülmények között, figyelembe véve azt is, hogy az élelemtarisznyáknak már az utolsó morzsáit kellett összekotorászni, ez az édes figyelmesség valóban különleges és megható volt, amolyan „hab a tortán”.

Ezen az estén mi is megköszöntük teherhordóinknak, vezetőinknek felbecsülhetetlen segítségüket, rendkívül fárasztó, sokszor életveszélyes, odaadással végzett munkájukat, megajándékoztuk őket egy kis borravalóval, túraruházattal és egyéb, otthonról hozott finomságokkal. Én a bakancsomat Kamalnak adományoztam, amit ő ragasztás után tovább használhatott. 

Július 10-én, szinte hihetetlen, de eljött a már nagyon áhított utolsó túranapunk is. Ezen a napon – bár 11 kilométert gyalogoltunk – már szinte játék volt leereszkedni. Nem voltak hepehupás gleccserek, nem voltak mozgó kövek, és szinte sík terepen, mégis folyamatosan lefelé haladtunk. Csodás, zöldellő oázisokat láttunk, pallócskákon kereszteztük a folyót. Egy adott ponton megérkeztünk a Központi Karakorum Nemzeti Park kijáratához, ahol elvégeztük a kijelentkezési formalitásokat, és ezáltal elhagytuk a közel két hétig otthonunkul szolgáló magashegyi csodatérséget. Nem sokkal később megérkeztünk a több gleccserből táplálkozó Hushe folyó mentén fekvő azonos nevű faluba, az első állandóan lakott településre, amilyenhez fogható legutoljára Askole volt, túránk kiindulópontja. Gyalogtúránk ott és akkor befejeződött. 

Amikor megpillantottam az értünk érkező terepjárókat, úgy örvendtem, mint azok a vérben ázott, rongyosra lőtt, agyontraumatizált, Vietnámban harcoló amerikai katonák, akiket az utolsó pillanatban érkező mentőhelikopterek szabadítanak ki a „halál árnyékának völgyéből”. 12 napig nem láttunk autókat, de még repülők kondenzcsíkját sem, mindössze egy-két távoli katonai helikoptert, amelyek katonai táborokba hoztak utánpótlást. Elképesztő, micsoda ősvadonban csatangoltunk, távol a civilizált világtól. 

Hushe egy aprócska falu, nagyon mélyen a hegyek közt, amit átlagos autóval meg sem lehet közelíteni, csakis terepjáróval, s azzal is órákig kell zötykölődni a kritikán aluli szekérutakon. Nagyságban a Segesvár közelében található Pipéhez hasonlítanám, de míg az erdélyi magyar falucskában már csak két tucat 80 év feletti ember sínylődik, addig Hushéban pezseg az élet, gyermekek tucatjai futkároznak a szűk, poros utcákon maszatos arccal, koszosan, rongyosan, de boldogan. Nos, ekkor már azt is kezdtem felfogni, hogy a 255 millió lakosú Pakisztán hogyan vált a világ 5. legnépesebb országává. 

A közös csoportképek után Hushéban elbúcsúztunk áldott teherhordóinktól, akik olyan alázattal szolgáltak és jártak kedvünkben, amilyennel manapság már csak ritkán lehet találkozni a nagyvilágban. Ameddig mi bevackoltuk magunkat a kényelmes autók üléseibe, addig ők felzsúfolódtak a pótkocsiba, és állva, szétrázódva tették meg a hazafelé vezető többórás utat. 

Félelmetes, közútnak csak jóindulattal nevezhető poros, köves, gidres-gödrös, lelket kirázó utakon tértünk tehát vissza terepjárókkal Skarduba. Megdöbbentő, isten háta mögötti településeken haladtunk keresztül. Mérhetetlen elmaradottság, szegénység ordított mindenhonnan, mégis rengeteg ember lakott a falvakban. Ez a vidék sokkal fejletlenebbnek, primitívebbnek tűnt, mint az, ahol első napunkon tartottunk a túra kiindulópontjához Askoléba. Álmomban sem gondoltam, hogy a Földön még mindig vannak ennyire eldugott, de népes helyek. Nagyon szívesen megálltam volna valamelyik faluban, hogy jobban megismerjem, több időt szenteljek arra, vagy hogy egyáltalán felfogjam, micsoda vidéken járok, de erre idő hiányában nem volt mód, és az is lehet, hogy biztonsági okokból sem lett volna kívánatos.

Kezdetben a Hushe völgyében zötyögtünk, majd a Shyok széles medre mellett gurultunk, mígnem megérkeztünk a Tibetből érkező Indushoz, amely már azt jelezte, hogy közeledünk Skarduhoz, körutunk végéhez. 

Amikor végre megérkeztünk, és elfoglaltuk a már jól ismert szállásunkat, tükörbe nézve alig ismertem magamra. Kéthetes, idegesítően szúrós szőrzet borította vörösre égett képemet, hajam csimbókos volt a zsírtól. Túranadrágom annyira megkeményedett a sok por, izzadság, ételmaradék, víz és kosz elegyétől, hogy amikor levetettem, megállt a levegőben. Na jó, ennek a mondatnak a második része költői túlzás, de tény, hogy lerongyolódott állapotunkhoz hozzá kell gondolni a többhetes mosdatlanságból származó bűzt is, amelyet magunkon és egymáson nem éreztünk, ezért a kedves olvasó fantáziájára bízom. 

Skarduba visszatérni olyan volt, mintha a földi paradicsomba érkeztünk volna. Leírhatatlan gyönyör volt a felismerhetetlenségig összemocskolódott, minősíthetetlen szagú ruhákat ledobni, két hét után egy rendeset zuhanyozni, újra sima arcúvá válni, tiszta ruhába öltözni, étteremben vacsorázni, rendes fekhelyen, ágyban, párnák közt gondolni arra, hogy ismét valóra válhatott egy álom. Ezek az érzések felértek egy reinkarnációval, de hát az ilyen örömök teszik életünket csodássá és megismételhetetlenné.