A szobrok sorsáról…

• 2026-08-03 14:00:00

• Kuszálik Péter

is írnom kell, ha már szétnéztem a vásárhelyi ’szoborparkban’ (lásd Népújság, júl. 28.). Madaras Sándor könyve (Marosvásárhely szobrai és szobrászai) külön fejezetet szentelt az eltűnt szobroknak, közülük most csak eggyel foglalkozom. J. V. Sztálin szobráról ezt olvashatjuk: „Szobra a Rózsák terén a Megyeháza előtti parkban állt. A 10 méter magas alkotást 1955. dec. 21-én leplezték le. Alkotója Izsák Márton és Csorvássy István. A szobrot a[z 1919 márciusában] ledöntött Kossuth-szobor bronzából öntötték.” (215. p.) ▪Khm, a kötet 210. oldalán azt írja a szerző, hogy a Kossuth-szobor anyagát (1936-ban) a román katona szobrához használták föl. Nota bene: egy (1923-ban avatott) katonaszobor a 214. oldalon látható, ezek szerint nem erről van szó. Nehezen hiszem, hogy a Kossuth-szobor anyagából kitelt volna a katona meg Sztálin is, mert a népvezért jó nagyra gyúrták. ▪„A szobrot a diktátor bukása után két évvel eltávolították a helyéről. Állítólag anyagából készült a román katona szobra.” (= „Ismeretlen katona szobra”, 62. p.)

Lehet, hogy majd valaki rendet rak az évszámok és a mázsás bronzdarabok között, most egy másik állítás helyességét boncolgatnám: a Generalisszimusz bukását. Szerintem el- vagy megbukni csak élő emberek tudnak (pl. forradalmak vagy szabad választások nyomán), ám akinek a porhüvelyét már évek óta mauzóleumban mutogatják, arra más kifejezést kell keresnünk. Ne feledjük: Sztálin már a vásárhelyi szobor felállítása előtt két évvel ’kilépett a rendszerből’; a korabeli sajtó szerint „1953. márc. 5-én este 9 óra 50 perckor” (Utunk, 1953. márc. 7.). Aztán hat nap múltán azt közölték a lap első oldalán: „Sztálin élt, Sztálin élt, Sztálin élni fog!”, emiatt azóta is bizonytalanságban élünk. Gondoltam: Minya ebben biztosan nem fog tévedni, ezért rákérdeztem: ♦„Mi lenne a megfelelő kifejezés arra, hogy a szovjet kommunista párt 20. kongresszusa után Sztálin bebalzsamozott holttestét eltávolították a mauzóleumból, mert a bukás szó furcsa lenne?” Hat másodperc után ez a válasz érkezett: ♠„A bukás szó azért sántít, mert az egy élő politikus hatalmának hirtelen, aktív megdöntésére utal (mint Hruscsov későbbi bukása). Sztálin nem megbukott, hanem a halála után a saját pártja fosztotta meg őt a tévedhetetlenség nimbuszától, és felülvizsgálta a bűneit.” Minya szerint „a legpontosabb és legtörténelmibb kifejezés erre a desztálinizáció”. Az olvasó kéretik megjegyezni ezt a szakkifejezést, ugyanakkor azt is, hogy a „poloskairtás” (mint politikai fogalom) jóval később született. 

A Rubicon folyóirat honlapján ezt találtam: a Szovjetunió Komm. Pártja 20. kongresszusát 1956. febr. 14–25. között tartották. A 25-i zárt ülésen Ny. Sz. Hruscsov megtartotta „A személyi kultuszról és annak következményeiről” szóló titkos beszédét, amelyben elítélte a sztálini diktatúrát. Bár Hruscsov enyhülést hirdetett meg, ez nem gátolta meg abban, hogy a későbbiekben utasítást adjon az 1956. okt. 23-i magyar forradalom véres leverésére. A beszéd 1989-ben került nyilvánosságra a gorbacsovi Szovjetunióban. ▪A vásárhelyi Sztálin-szobor lebontásával nem vártak olyan sokat, 1962 márciusában „egy éjszaka alatt eltávolították a helyéről” (Időtár, 4. kötet, 131. p.). Az adatok láttán megállapíthatjuk, hogy Madaras fogalmazása, miszerint a szobrot „két évvel a diktátor bukása után” bontották volna le, mindenképpen téves (merthogy a ’bukásnak’ is nevezett desztálinizáció nem 1960-ban, hanem 1956-ban volt). 

Nem kell mondanom, hogy az értelmiségi elit zokogva búcsúztatta „a világ legnagyobb lángelméjét”, aki „évszázadokra előre meghatározta az emberi haladást” (írta a filozófus Tóth Sándor, Utunk, 1953. márc. 13.), s a dolgozók széles tömegei is – a párt akkori influenszereit követve – szorgalmasan könnyeztek stb. A generalisszimusz halála nem fordította ki sarkából a földet, a hatalomhoz közel álló elvtársak (néhány órán belül) már az utódlás gondolatával foglalkoztak: Malenkov, Molotov és Hruscsov közül az utóbbi lett a befutó, de 1964-ben ő is megbukott (1971-ben halt meg, Moszkvában). A hatalomért való küzdelem évezredek óta ad munkát a kortárs történészeknek. A tévedéseket és hamisításokat az utókor historikusai próbálják felderíteni, de az igazság nem mindig derül ki (mert „a világ így megyen”). A kortárs művészek is résen állnak: szobor csak a legjobban helyezkedő faragászoknak jut, ám dicsőítő verseket többen is írhatnak. Az Utunk 1953. márc. 13-i számába az iránymutatás bajnokainak (Bányai László rektor, Asztalos István, Gálfalvi Zsolt, Bodor Pál, Tóth Sándor) a cikkei mellé a költők is (Horváth Imre, Szász János, Székely János) letették a maguk verseit, s kivételesen a nép kiválasztott tagjai (Bagosi Béla sztahanovista; Székely Lőrinc kollektivista; Sámson Ibolya propagandista) is megemlékezhettek arról az elhunytról, akinek a temetés idején elmondott, leírt, kőbe faragott alakja szöges ellentétben állt a Hruscsov-féle leleplezésben bemutatott figurával. 

Az idézett helyen a materialista ideológia klasszikusainak nevét, valamint össznépi fogadalmat olvashatunk: „Utunkat úgy mutatja, / mint Marx, Engels s Lenin, / Ő emelt a magasba / győzelmek útjain, / s a szovjet nép nyomában / hány harcos nép halad! (…) / Sztálin halott, – s most esküt, / nagy esküt tesz: a / Párt, / a Párt minden hű tagja, / és mindenütt a nép, / hogy veszni sosem hagyja, / mit Sztálinnal elért.” (Horváth Imre: Esküt tesz a nép. Utunk, 1953. márc. 13.) 

Ilyen idők jártak akkoriban, s a sors kegye folytán a ’nagy elődök kis inasai’ is leléptek már a történelem színpadáról – legalább is mifelénk –, de az örömmámor nem tarthat örökké, a régiek helyébe lépő ’új hatalmasok’ friss elméletekkel és ígéretekkel pallják szét a naiv tömegek csekélyke reményét. A népvezéreket dicsőítő temetőbogarak finomabb lelkű hányada (talán!) megemlékezik korábbi tévedéseiről. S a közönség – mi mást tehetne – megbocsátja a művészek botlásait, mert mindig jobb volt túlélőnek, mint elhantoltnak lenni. A lejárt szavatosságú bronzszobrok helyett pedig másokat öntenek…