A természet kalendáriuma (DCCXVIII.)

Sárkányölő Szent György, a légiónyi katonaszent legnevezetesebbje Kis-Ázsiában született a legenda szerint, és Palesztinában halt mártírhalált Diocletianus alatt. Konstantinápoly védőszentje volt, s az Athosz-hegyi Festőkönyv előírása szerint képének minden templomban ott a helye. Oroszlánszívű Richárd saját védőszentjének választotta. Károly Róbert 1318-ban alapította a Szent György-vitézek lovagrendjét, amelynek kötelessége volt az egyház védelme, a lovagi erényeknek való megfelelés: istenfélelem, foglyok kiváltása, szegények istápolása, bajtársias érzület ápolása, továbbá a királyhűség és a haza védelme.

Kultusza a magyar nép életébe mélyen beivódott. A régi boszorkányperekben állandóan felbukkan  boszorkánylidérces Szent György napja. Aki ilyenkor a keresztútra ment, megláthatta a boszorkányokat. Ahol fejőstehén volt, ott csipkebokrot tettek a kapura, hogy ne vigye el a boszorkány a tejet. E nap hajnalán mentek  harmatot szedni a lányok, s ebben mosdottak aznap széppé. A lepedővel szedett harmatot itatták a tehenekkel. Szent György-nap után kaszálóra nem hajthatták már a teheneket:

Hajtsd ki onnan a marhádat, már elmúlt Szent György napja!

E nap előtt felhangzó, no nem madárdal, de békabrekegés a hiedelem szerint koranyarat ígér.

– Hallod, fiú, mit mond a cinege? –

szólt nagyanyám és felnézett a fára;

– ez már a hóvirágok ideje,

kitavaszodtunk hát, Istennek hála,

ezt mondja a kis szürke éneke!

Kerengve szállt egy-egy szentgyörgybogár,

fehér szirom hullott a szilvafáról;

az öreg-asszony karján kis kosár,

benne félig elrothadt alma, három;

halálszagot lehelt a pincegádor.

Riadt arcom fürkészte nagyanyám,

rejtelmes volt a régi kert, homályos.

– Az áprilist is megérjük talán –

szólt –, azután a május jő, a május!

csak nem kaszál le addig a halál. –

(...)De jő a május, jő a hűsgyepes,

minden csudás eddiginél csudásabb!

A kert felett nagy hőscincér evez,

zöld lomb alá bújnak a sárga házak –

ó, az élet legszebb májusa lesz!

A fán majd méhek orgonája zsong,

az ég mind kékebb, mélyebb s egyre tisztább;

még csak vagy húsz-harmincat aluszunk,

aztán vígan futkoshatunk mezítláb. 

– Istenkém, addig csak meg nem halunk? 

Szent György napján, 1913. április 24-én született Nagyenyeden Jékely Zoltán. A pince ajtajában borongós, mégis életigenlő versének gondolatával indulok idén utolsó áprilisi sétámra. Jer velem, kedves olvasóm!

Örményországban nemzeti gyásznap ez a nap. A török kormány 1915. április 24-én rendelte el az örmények elűzését. A holokauszt során 1923-ig ~1,5 millió ember vesztette életét, az örmény műemlékek is áldozatul estek a leszámolásnak. Az ENSZ 1985-ben ismerte el a népirtást.

1923-ban e napon született Loksa Imre, az utolsó zoológiai polihisztor. 46 éven át az ELTE Állatrendszertani és Állatökológiai Tanszékén tanított. Kutatási területe az alsóbbrendű rovarok és a pókok rendszertana, valamint cönológiája (társulástana) volt. Sok értékes terület neki köszönhette a védetté nyilvánítást. Az MTA és az UNESCO szervezésében a trópusok talajzoológiáját vizsgálta Chilében, Argentínában, Paraguayban, Ausztráliában, Új-Guineában és Ceylonban. Legjelentősebb munkája az az 500 oldalas monográfia, amelyben a hazai és délkelet-európai karsztbokorerdőkben végzett kutatásainak eredményeit összegzi.

Április 25-én újólag ellátogatok az ókori Rómába. 25-e a Robigaliáé: körmenetet tartottak, és állatáldozatot mutattak be Robig(o) istennőnek, hogy a vetést elkerülje a gabonarozsda (robigo jelentése: gabonaüszög, rozsda). Náluk a megelőzés sajátos módja: égő farkú vörös rókákat hajtottak a letarolt gabonatáblákba. Mindez arra vezethető vissza, hogy a vörös rókát, úgy is mint napállatot, de főleg azért, mert a rágcsálók irtásával nagy hasznot hajt, egykor Eurázsia-szerte – Japánban még ma is – gabonaszellemként tisztelték. Néha a kegyetlen és gyermekes hit mögött felsejlik a természet törvényeihez való alkalmazkodás vágya is.

1825. április 25-én halt meg a Kisbaconban 1743-ban született Benkő Sámuel orvos, várostörténész. Orvosi tanulmányait Nagyszombatban, Budán, majd Németországban és Hollandiában végezte. Tevékenysége úttörőnek számít a rákos folyamatok kórleírásában  [Determiner les signes auxquels dés le debut d’une fievre continue ou intermittente on reconnaitra, si elle sera maligne et ceux qui dans son cours indiqueront le moment ou elle sera sur le point de prendre un caractere de malignité. (Azoknak a jeleknek a meghatározása, amelyek a folyamatos vagy időszakos láz kezdetétől fogva jelzik a rosszindulatú elváltozást, és azokat, amelyek a lefolyása során jelzik, hogy a daganat hamarosan rosszindulatúvá válik), Dijon, 1785] és az orvos-meteorológiai megfigyelések – Ephemerides meteorologico-medicae (Meteorológia-orvosi újdonságok), Bécs, 1780–1802) – meghonosításában egyaránt. Ő volt az első magyar tudományos kórboncnok is.

Április végi ibolyacsokrot hozok, az emlékek csokrát:

Kísért egy emlék, űz, sanyargat.

Erőtlen vagyok elfeledni.

Úgy fáj, ahogy csak szégyen fájhat,

Mit nem tudott meg soha senki.

(...) Így történt: gőzölgött a föld,

A futó felhők szügye szinte lángolt.

A szelek szinte sírtak odafönt:

Hűvös tavasz volt. Délután volt.

Anyácskám, az én édesem,

Orrom hegyéig pókált a kabátba,

Hogy legelőször útnak engedett

Tavasznézőbe, víg ficánkolásra.

S én száguldoztam részegen

A nedves kérgű fák között, a parkban.

Bakancsom alatt korhadt gesztenyék

Roppantak szét a fellazult avarban.

Nyargaltam, mint a fellegek,

Vagy mint ki felhők hátán vágtat,

Míg lent, a parton megláttam a föld

Kék szőnyegét – az első ibolyákat.

(...) Ujjongó kedvvel térdeltem neki,

Hogy valamennyi kékségét a kertnek

Ölembe szedjem, s elvigyem

Anyámnak, az én édesemnek.

*

És téptem mohón, szótlanul,

Arrább és arrább kajtatván a parton,

Nehogy az ernyős levelek között

Egyetlenegy is ott maradjon.

S amikor végre kiráztam a kék

Tavaszvirágzást anyácskám ölébe,

Ahogy kiszórtam a virágözönt

(Hasadj meg, föld! Hasadj meg, föld!),

Két szörnyűséges pofot kaptam érte.

Miért? – kérdeztem akkor is.

Miért? – tűnődöm ma is gyakran.

Miért? – Hisz attól fogva én

Örökre nyomorék maradtam!

Miért? – Hisz oly váratlan ért,

Mintha szétpattant volna fönt az égbolt.

Miért? – Anyácskám azt mondja, azért,

Mert nem enyém volt, nem enyém volt,

Mert nem enyém volt a virág,

Amit a vén ligetben téptem.

Kié volt hát? Kinek rovom hát

Azóta kínom, lázam, szenvedésem?

Kié volt? Anyám azt beszélte,

Hogy senkié, hogy mindenkié, másé,

A lusta fényé, földé, lányoké!

A városé! A lassú hervadásé!

Jaj, hányszor s hányszor lázadoztam

E furcsa válaszon tűnődve!

Hogy is van ez? Mindenkié, de

Nem téphet senki sem belőle? (...)

*

(…) megfakult az emlék,

Felnőttem, szót is értek végre,

De akárhányszor virágot hoztam,

Én mindig pofot kaptam érte,

Énnékem mindig szemrehányták,

Hogy közös kincs az, mit a rét elém szórt.

Pedig én leltem, én találtam,

Pedig enyém volt, mind enyém volt!

Székely János Virágok átka áthallásos költeményét 1956-ban írta.

1843. április 25-én született Lugoson Kanitz Ágoston botanikus. 1863-ban elsőként írta meg a magyar botanika történetét. 1872-ben az akkor felállított kolozsvári Ferenc 

József Tudományegyetem növénytani tanszékének lett a tanára. Ő tanított itt először magyar nyelven botanikát. 1877–1892 között szerkesztette az általa indított első magyar botanikai folyóiratot, a Magyar Növénytani Lapokat. Nevéhez fűződik az első egyetemi botanikus kert, a Mikó-kert, valamint az Erdélyi Múzeum-Egylet herbáriumának tudományos igényű rendezése is. Nagy érdeme a korabeli Magyarország, valamint Délkelet-Európa florisztikai kutatása és botanikai leírása. Ő határozta meg a Széchényi Béla szervezte távol-keleti expedíció során gyűjtött növényeket. Kitaibel Pál hátrahagyott kézirataiból jelentős kutatási eredményeket adott közre.

Április hónap utolsó ünnepe a 28-ától május 3-ig tartó Floralia, Flora virágistennőt tiszteli meg. Ez már a májust vezeti be.

Április 30. a méheké. 1994-től a Magyar Méhészek Egyesületének kezdeményezésére április 30-án ünnepeljük a méhek napját.

A messzi városra, mint égi láva,

ráhömpölyög a lila esti pára.

Keresem házatok. De már hiába:

elfüggönyözte ez a lila pára.

A domboldalra itt süt még a Nap

s a kerti villák vadszőlős falára.

Hűs szín-játék kezdődik nemsokára:

kár, hogy nem láthatod – az alkonyat.

Ahol még három hónappal előbb

a sím félméteres havat hasított,

félméteres virágok nyílnak itt-ott

s térdetverő fű fedi a mezőt.

Térdetverő fű között gázolok,

keresem sím hóval eltűnt nyomát:

Vadszekfű nőtt helyén és szarkaláb

s egy levendula, mit a szél hozott

valami messzi, vénkertes határból

s örök magányra ültetett ide.

Ágat török egy vadcseresznyefáról,

s víztartó tányért ások köribe.

Menyországszínű felhők ácsorognak

az égbolt szépiás-rőt térein.

Egy csúcsi fát becézve közrefognak,

mint régi talján mester képein.

A kék csokorral, mit neked fogok

elvinni holnap, megállapodok

egy tisztáson, vörösfenyő alatt.

– Titokzatos Giorgione s más nagyok,

kiknek megadatott a hatalom,

hogy megfessék maguk fiatalon,

titeket kérlek, adjatok erőt,

hogy a kopaszság, satnyulás előtt

megfesthessem bár egyszer magamat,

bodros hajjal, sudár-fiatalon,

hűvös, domboldali alkonyaton,

egy tisztáson, vörösfenyő alatt!

Séta alkonyat felé. Ma Jékely Zoltánnal kezdtem sétámat, az ő soraival veszek búcsút.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2026-ban, Szent György napján.