Csütörtöki kimenő
Május van. Az emlékezés májusa. Ezekben a napokban azokra emlékezünk, akiket elhurcoltak, akik a poklokat túlélték, és hazajöttek folytatni az életet. De vajon csak a mi emléknapunk? Indokolt-e a többes szám? Csupán az utódok, leszármazottak, csak a közvetlen utódok állnak meg és gyújtanak gyertyát valóságosan és jelképesen?
Sokan azt kérdik: miként volt lehetséges? Hogyan történhetett meg a civilizált Európában? Nem szegült szembe ezzel a művelt, humanista, együttérző polgárság? Vásárhely lakossága például?
Na persze, háború volt. Az ország háborúban állt. A város fiataljai kint voltak a fronton, vagy éppen megkapták behívójukat. A zsidó férfiak 18 és 52 év között munkaszolgálatos századokba osztva, a harcoló egységek mellett, egyenruha nélkül ugyancsak kint voltak a keleti fronton. A lapátos sereg. Az újságok folyton győzelmekről számoltak be, füsttelen napokat szerveztek a hátországban, amikor a lakosság cigarettát, szivarkát, szivart küldött a katonáknak a frontra. Meg könyveket és érmelegítőt.
Az ám, az újságok! Ha belenézel a háború második évébe, az 1942-ben írottakban már sejthetsz valamit abból, hogy miért mehetett oly simán, mondhatni zökkenőmentesen a zsidók gettóba terelése, vagonba kényszerítése, kiküldése a megsemmisítő táborokba. Szó sincs itt német nyomásról. Az országgyűlés önként és dalolva, a képviselők egymásra licitálva hozták meg a megfosztó, kifosztó rendelkezéseket. Aztán semmi se maradjon ki a „gazdasági megújjászülésből”. Se földbirtok, se ingatlan, se üzlet, se műhely, se lakás, se iparengedély, se iskolázás, se alkalmazás.
A marosvásárhelyi iparosegylet, a nagymúltú – miről bizonyosan semmit sem tudtak a Wilhelmstrassén Berlinben – díszközgyűlésén, hol egy festő iparosmestert ünnepeltek, örömmel jelentette az egylet titkára, hogy 41 zsidó iparost kizártak az egyesület tagjai közül. A városi közgyűléshez kérelmet szerkesztettek, és kérték, hogy a zsidó kereskedők üzlethelyiségeit adják át a keresztény kereskedőknek. A műhelyeket ugyanúgy. Ezen segítettek a feljelentések, az árdrágítási, áruhalmozási perek, a faj- és nemzetgyalázási perek, melyeknek célpontjai azok a kereskedők voltak, akiknél a tegnap még a környék összes lakója vásárolt. Medve doktor Szászrégenben nem kezelt zsidó beteget, ha azok hozzá fordultak. A Kereskedők Társasága, mely nyolcvan éves múltra tekintett vissza, egyszeriben, amint a honvéd seregek bevonultak, kettévált. A nem zsidó kereskedők kiléptek, saját társulatot alapítottak. Megszerezték az élelmiszerek és minden közszükségleti cikk árusítási jogát, csakis ők kaphattak a közellátási kormánybiztosság jóvoltából árut.
Vásárhelyen tényleg nagy volt a lakáshiány. Az ide érkező és ide vezényelt hivatalnokok és katonatisztek, az új hivatalok elhelyezése nagy gondot jelentett a városvezetés számára. Ide vedd még a Dél-Erdélyből érkezett több száz menekültet is. Elsősorban (de nem kizárólag) a zsidó lakásokat szemelték ki, oda szállásolták be az újonnan érkezetteket. Na persze, gondoskodott a lakosság irigyebb része, hogy feljelentésekkel siessen Májay polgármester segítségére. A városházán hálásan vették a bejelentéseket.
Mint láthatod, nem távoli vidékekről, más országokról beszélek. Nyolc évtizeddel ezelőtt történtekről mesél az újság. Az 1939/IV. törvénycikk faji alapon határozta meg a zsidóságot. Házasságot nem köthetett más vallásúval, mert fajgyalázást akasztottak a nyakába. Például Hoch Lajos nyolcvan éves pék esetét részletesen kitárgyalta a Székely Szó és a Reggeli Újság.
Szovátán kitiltották azokat a polgárokat, akiknek rossz volt a keresztlevele, villáikat lefoglalták. A sportolókat kilökték a sportpályáról. Holott az úszósport és az asztalitenisz legjobbjai között ott voltak ők, a bajnokok is. Békés Laci, Jakabovits Sándor, Fodor Berci. A Kereskedők Társaságát, a zsidó egyesületeket, sportklubokat feloszlatták, helyiségeiket és vagyonukat átvették. Jegyzőkönyvvel, városi asszisztenciával. (Akárcsak az egész országban. Akárcsak Romániában, Bulgáriában vagy Ausztriában.)
Végezetül ide iktatnám azt a kis figyelmeztetést, melyet egy önérzetes fogász írt ki rendelője ajtajára 1942. június 15-én.
„További kellemetlenségek elkerülése végett, szükségesnek tartom mindazon zsidó paciensekkel közölni, kik a napokban fölkerestek és sértődötten távoztak, mivel a rendelőm ajtaján a következő föliratú táblát találták „Csak keresztény pacienseket fogadok“, hogy azért nem fogadhattam őket, mert Marosvásárhelyen kevés a keresztény fogorvosok és fogászok száma s ennélfogva érthető, ha csak keresztény pacienseket kezelek. Itt azonban közlöm mindazon zsidó fogorvosok neveit, kiket bizalommal fölkereshetnek. Dr Sámson József, dr Orlik Teréz, dr Székely Manó, dr Tihanyi Lázár, dr Klein Dezső, dr Katzer Izsák, dr Häuslich, dr Legmann Izrael, dr Ábrahám, dr Fridler Sándor, Benes Ferenc és Gál István fogászok és a kikeresztelkedett dr Tischler Jenő. Marosvásárhely, 1942. VI. hó 15. Bende Károly áll. vizsg. fogász. Béla király utca 12 sz.”
Ezekből csupán két vagy három ember tért haza 1945-ben. A többiek...
