Bocskai-öltöny, fekete kalap – ebben a régi időkbe repítő, ünnepi öltözetben szállt fel a buszra a járását botjával kommandírozó, ősz hajú férfi. Húsvét hétfőjének délelőttje volt, az „asszonyféléből” csak az nem maradt otthon, akinek halaszthatatlan elintéznivalója akadt, vagy aki a locsolók elől menekült. Én az előbbi kategóriába tartoztam, közeli és távolabbi barátaim, ismerőseim ugyanis jól tudják, hogy – egy esztendő híján két évtizede – ezen a napon hiába csenget fel hozzánk bárki, ilyenkor ugyanis a fiammal közösen sorra látogatjuk az életünkben kulcsszerepet játszó nőket: keresztanyákat és majdnem keresztanyákat, akiknek jelenléte ugyanannyira fontosnak bizonyult a mögöttünk lévő időben, mint a szent tisztséget a templomi szertartás alatt magukra öltőknek. Hálás vagyok lassan felnőtté érett gyermekemnek, amiért még mindig egyenrangú társként fogad maga mellé az öntözésnapi körúton, így nem kell magamra erőltetnem a tőlem annyira idegen vendégfogadó háziasszonyjelmezt – az én esetemben ugyanis ez kizárólag jelmez lenne –, ráadásul szeretett emberek társaságában tölthetem el ezt a piros betűs napot.
Látogatótúránk rendszerint ebéd után indul, így délelőtt még elszáguldhatok – akár „tömegközlekedve” – megoldani a sürgetőt. Húsvét hétfői korai buszozásomnak is ez volt a motivációja. Egy kényelmes négyes ülés egyik ablak melletti székén helyezkedtem el. Sokszor inkább a lábon állást választom, de ezúttal ez nem tűnt jó ötletnek, hiszen szinte a végállomásig terveztem az utazást. Az ünneplőt viselő, ősz hajú úriember már az első megállónál felszállt, és éppen a velem szemközti székre telepedett le. Nagy darab mobiltelefont húzott elő a zsebéből, és ujjaival ritmusosan nyomogatni kezdte, mint egy kezdő zongorista, aki élete egyik első dalocskáját próbálja eljátszani.
– Csak meg kell itt lennie valahol annak a számnak, próbáljuk akkor másképp – biztatta magát, aztán hirtelen rám nézett, és most már hozzám beszélt:
– Ezek a modern készülékek egészen megbolondítják az embert. Többször is lementettem már a lányom számát, és nézz oda, most mégsem találom. Pedig mindenképpen beszélnem kell vele, mert tudom, hogy nem szereti, ha meglepetésszerűen érkezem. Hónapok óta nem láttam a kisebbik unokámat, de most megyek, és szépen megöntözöm. Két évet töltött nemrég, ott is akartam lenni a születésnapján, csak levert a lábamról egy csúnya nátha. De most már jól vagyok, úgyhogy semmiképpen nem hagyom ki a találkozást. Csak tudnám már felhívni.
A következő percekben egészen belefeledkezett a műveletbe, és végül sikerrel járt. Sokáig hagyta csengeni a telefont, nem türelmetlenkedett, hogy miért nem veszi már fel a hívott fél, és amikor végre megérkezett a válasz a vonal túloldaláról, egész lényében kivirult.
– Békés, áldott húsvétot kívánok nektek, lelkem – adta át egy szuszra jókívánságát, aztán érdeklődött: – Mikor mehetek megnézni az unokámat?
A válasz nem késett: szigorú volt és tömör. A kihangosított készülék nekem és a körülöttünk ülőknek is elárulta, hogy az elkövetkező néhány óra mennyire tele van zsúfolva az előre bejelentkezett ünnepköszöntők seregével, ezért az lenne a legjobb, ha tata csak kora délután tenné tiszteletét, amikor már mindenki elment.
– Jó, lelkem, akkor majd 2 körül becsengetek hozzátok – egyezett bele az ünneplőbe öltözött, és miután megszakadt a hívás, szinte mentegetőzve magyarázta nekem:
– Tudja, ezek a mai fiatalok annyira elfoglaltak. A lányom is egész nap rohan, még ilyenkor sincs nyugta. Muszáj alkalmazkodnom a programjához, ha nem akarom, hogy miattam is idegeskedjen.
A következő pillanatban az öreg ujjak újra kopogtatni kezdték az „okosablakot”. Ezúttal egy férfihang válaszolt. A jelenet szinte tükörképe volt az előzőnek, mindössze abban különbözött, hogy a hívott fél nagyobb időteret ajánlott fel, nem szögezte le óraműpontossággal a látogatás javasolt időpontját, csak annyit kért, hogy ha lehet, ebéd után kerüljön rá sor, ne hamarabb.
– A fiammal könnyebb szót érteni – mosolygott maga elé a Bocskai-öltönyös úr. – De ott is van kicsi gyermek, nem törhetem rájuk az ajtót csak úgy, váratlanul. Igaz, a legnagyobbik unokám, a nyolcéves mindig örvend nekem, de a többieket is figyelembe kell venni. Nem baj, még van pár órám, azalatt lejárom a többi rokont, és legfeljebb sétálok is egyet. Ritkán jövök a városba, mert nincs autóm, most is egy falumbeli hozott be, és estefele hazavisz. Addig jól kitekergem magam.
Újra a mobil fölé hajolt, és közben leszálláshoz készülődött. Amikor egy nagy szusszanással felállt, és botjával a buszajtó felé igyekezett, a telefon még javában muzsikált. Úgy tűnt, nincs válasz, mert miután a járműről leereszkedett, és elhelyezkedett a megállóban lévő padon, újra az ujjaival bűvölte a készüléket. Titokban azt kívántam, bárcsak nagyobb szerencsével járna a következő próbálkozásnál ez a titokzatos öreg úr, és soron kívül fogadnák el tőle az ünnep boldogságát, amit annyira vágyik megosztani.
