Nem vagyok megszállott ószerjáró. Legalábbis ehhez tartom magam. Évente három-négy, olykor több alkalommal is kilátogatok a szülővárosom változó helyszínein megrendezett vásári fortyogásba. Voltam a nyolcvanas években – a rendszerváltás előtti nyomott, mégis izgatott lelki és anyagi viszonyok közepette – a Maros-parton, ahol átvágva a kishídon, már az árvízvédelmi töltésen megkezdődött a kínálat, és tartott a betonplacc végéig, ahol napközben a gépkocsivezetést tanulók kaptak leckéket a kormányzás művészetéből. Egykor ez a terep a mezőgazdasági középiskola tangazdasága volt, amit a város 1942-ben létesített. Emitt magam is árultam ezt-azt, viciket és vacakot. Meg is kérdezték a nénik, „de ugye, lelkem, nem halottól van?” Megismerkedtem azokkal, akik ekkor várták a kivándorláshoz szükséges ún. „nagy formulárt”, vagy már az utolsó dolgaiktól akartak pár lejért megválni, mielőtt kilépnek a nagy- vagy álomvilágba.
Időközben megfordultam más alkalmi vásárokban is, Franfurtban a Majna partján és Londonban a Portobellón, Avignonban, Kolozsváron. Egyszer kifogtam egy vasárnapi piacot Temesvárott. Viszont hiányzik ószerkultúrámból a bukaresti „talcioc” és a budapesti Ecseri. Még pótolható.
Aztán hosszabb szünet következett bolhapiaci tevékenységem sorozatában, én már csak azt a helyszínt ismertem meg, amely a Nagy- vagy Bodor-híd tövében virágoztatta fel Marosvásárhely vásárvárosi hírnevét. Ez az ún. Híd utcai tüzérkaszárnya udvara volt, rejtélyes romok között nyíló terekkel, amelyet a Liget felől is megközelíthettél. Ez már a felszabadult Vásárhely volt, ahol a Bibliától és hitterjesztői propagandairatoktól a legrozsdásabb csavarkulcsig minden eladó volt. Lakhelyem földrajzi helyzetéből kifolyólag – miután a célirányos társasgépkocsi hosszas várakozás után sem tartotta fontosnak jelenlétével tüntetni, bérautóval kellett kimenni. Nem kellett – igazatok van –, szerettem volna. Vágytam látni, gusztálni, mit kínál a roma és a nem roma árusok hada. A nagyobb téren uralkodott a ruhakínálat. Övék voltak a pultok, sátrak, standok, amelyek minden méretben, színben és szagban sorakoztak, halmozódtak a szabadidőcipők, fehérneműk, sapkák és öltönyök, szoknyák, réklik, blúzok és előruhák. A hangos rikkancstempótól szinte megsüketült a gyanútlan vásárló. Itt már valódi régiségeket is láttam, és találkoztam már-már hivatásos régiségvadászokkal, értő eladókkal. Jó volt beszélgetni velük. Mit vásároltam? Hát, képeslapokat, néha akadt egy-egy bagoly (valami szilárd anyagból képezve), egyszer még egy Harley-Davidson motorkerékpár-márkajelvényt is vételeztem. Sőt kaptam ajándékba egy nagylelkű mindenestől francia szabadkőműves jelvényeket. Minden van, csak kell hozzá az a huncfut garas.
Végül itt van a mostani, amely a legtávolabbi, hiszen ez már az egykori Meggyesfalva (Marosvásárhely hivatalosan 1956-ban kebelezte be) szívében, a valamikori Hangya szövetkezet központi, mezőgazdasági terményeket feldolgozó üzeme, más néven a Kaláka területén foglal óriási helyet. Többzsebes, ereszkedős, emelkedős, szűk szorossal is büszkélkedő forgatag. Ezúttal is a ruhások viszik a prímet. De megnyugtató, hogy van határtalan mennyiségű kerámia-, porcelán- és üvegáru – nyugati eredetű (holland és német söröskupák p.o.), műanyag csecsebecsék, látszerek, laptopok és más elektronikai adathergelők, ónkupák, gázlámpák, kézimalmok, darálók, könyvek, klasszikus lemezek, CD-k, videokazetták, ógermán sajtszeletelők és rádiókészülékek nemesfa-dobozban, képek, giccsek és keretek, kerti szerszámok, érmék, sétabotok, angyalmintás baseballütők, játékok, kisautók (Matchbox) és színes ceruzák, füzetek, lejárt szavatosságú tankönyvek és élemiszerek, piaci zöldség, vadászzokni és rengeteg műszaki cikk, melyek nevét és hivatását ismerni illenék.
Barátaimmal járjuk a végtelen sorokat. Olykor ismerősökkel akadunk össze, rövid párbeszéd következik, információcsere, sietünk tovább szerezni, látni, lecsapni. Mintha attól tartanánk, hogy elkapják előlünk azt, amire régtől vágyunk. Aztán lehuppanunk az egyik laci- (inkább Vasile) konyhánál, van árnyék, sör, üdítő, és össznépi mititejben-vajban megfürösztjük érzékeinket, majd továbblépkedünk, torlódunk. Olyan ez, mint a mesében a szegénylegény sorsa. Szerencsét próbálunk.
Erről jut eszembe: abban a régi szocialistás világban az ószert általános megvetettség övezte a propaganda- és a párthű körökben. Öntudatos kommunista nem jár ószerre, mindent vadonatújan vásárol meg. Az ószer: osztályidegen árucsarnok. A sajtóban megjelenő írásokban általában e témában a lesajnálás dominált. Ma viszont kaland, kikapcsolódás, haszonszerzés, vasárnapi túra, az öltözködési kultúra fejlesztése, giccsparádé, napszúrás, ismerkedés a piac vastörvényeivel.
