Van másik! Ismerős, ugye?! Az idősebbekben csendülhet meg leginkább a híres zenebohóc, Eötvös Gabi bácsi hamiskásan diadalmas rikkantása. Tudják, az a harsány, nevettető jelenet, amikor a gyámoltalan cirkuszi tótumfaktum zenélni kezdene, de a porondon hirtelen megjelenik egy szigorú illetékes, vagy talán illetéktelen, de mindenképpen erőszakos, hatalmi figura, és kiragadja a hangszert a bohóc kezéből. Az pillanatra megretten, aztán tarka ruhája gönceiből előránt egy újabb, kisebb hangszert és felkiált: van mááááásik! És zenélni próbálna, de a durva bunkó nem engedi. A bohóc persze nem adja fel. Ez így ismétlődik jó darabig, mind apróbb hangszerekkel. A mord fegyelmező dühöng, a gyereksereg kárörvendően nevet. Vele együtt a közönség együgyű része is. A másik fele már ismeri a dörgést. A cirkuszi geg Eötvösék szabadalma, apáról fiúra szállt, a hírneves zenebohóc, artista család a múlt században bejárta vele a nagyvilágot. Hosszú évtizedekkel ezelőtt Marosvásárhelyen is megfordultak, akkor vésődött memóriámba a Van másik! szállóige. Ami az utóbbi időben mindegyre megszólal bennem, úgy, mint egy társadalmi, közéleti jelenség megtestesítője. Romániai jelenségről beszélek természetesen. De nem ismeretlen a földgolyó más részein sem, legfeljebb itt a legkirívóbb mostanában. Főleg a tavalyi parlamenti és államfői választások óta. Azóta vált krónikussá mifelénk a másik, a tartalék, a tartalék tartaléka stb. helyzetmegoldó gyakorlat. Fentről lefelé. És fordítva. Amikor már túl nagy, túl blamás a sikertelenség, kényszerű a bukás, nincs más lehetőség, mint lemondani, lemondatni az éppen legfelül levőt. Nem probléma, úgyis van másik. Ha valamiért nem szabályos a váltás, az sem tragédia, az új jelöltet megtesszük ideiglenesnek. Pontosabban ügyvivőnek, úgy jobban hangzik. És talán fel sem tűnik, hogy valójában minden vonatkozásban az ideiglenesség lett úrrá az országon. Mindenki mintha várna valamire, valakire. Ügyvivő van az állam, a kormány, a meghatározó pártok élén, ideiglenesek bizonyos minisztériumi, megyei és városvezetők, hogy valósuljon meg akkor az óhajtott stabilitás?! Az egész elnökválasztási hercehurca is csak tovább növelte a cirkuszi összevisszaságot, hajlamosak vagyunk azt hinni, minden csupán szemfényvesztés, népbolondító attrakció. Nem csoda, hogy az ember úgy véli, semmit sem ért az egészből, ami körülöttünk történik, miközben érezzük, a mi bőrünkre megy a játék. A mi ez esetben is elsősorban ránk, romániai magyarokra vonatkoztatható. Nekünk kellene a legjózanabbul döntenünk, és kellene a legnagyobb létszámban elmennünk a vasárnapi szavazásra, arra az elnökjelöltre adni egységesen a voksunkat, aki ugyan nem a szívünk csücske, de nem mondta, nem bizonyította – ahol és amikor lehetett – magyarellenességét, mint az a magát megváltóként feltüntető másik alak. Köztudott, sok a zavar ilyen vonatkozásban is a honi magyar fejekben, a minapi megmagyarázhatatlan orbáni nyilatkozat pedig a szerecsenmosdató igyekezet ellenére is még inkább összekuszálta a gondolatokat, de ezúttal tényleg figyeljen, hallgasson mindenki azokra, akik alaposan és jól érthetőn elmagyarázták, milyen veszélyek fenyegetnek, ha a futballhuligánok ideálja lesz a győztes. Akarva-akaratlanul egy másik szállóige is mindegyre eszembe jutott a napokban. Ez nem cirkuszból ered, egy nagy visszhangú filmkomédiából, az Üvegtigris 3-ból szervesült a közbeszédbe. Tömör, de sokat mondó dialógus. – „Itt mindenki hülye?! – Itt? Mindenki!” A határon túl hangzott el először a lesújtó szentencia. Cáfoljuk meg a határon innen a vasárnapi szavazáson.
