Fárasztó sportág a pénzvadászat, jut eszembe ki tudja hányadszor Hofi Géza örökzöld slágere. Igaza volt az utolérhetetlen humoristának, dala ezért is vált gyorsan szállóigévé, és dübörög mindegyre fülünkben a lazításra unszoló biztatás. Ez is kell hozzá, az is kell hozzá, sőt annál több is. Például egy értékesnek vélt régiség, valamilyen elfekvő műtárgy, különleges kuriózumnak hitt akármi. Szóval, hogy beálljon az ember kincsvadásznak. Netán kincsárusnak. Igazából nem is tudom, hogy kik a kincsvadászok. Azok, akik hozzák, vagy azok-e, akik veszik ezeket a kincseket? Mindegy. Tény, hogy hihetetlen sikere van a Kincsvadászok tévéműsornak, nemcsak Magyarországon, itthon, Erdélyben is. Ezért is voltam biztos benne, hogy Marosvásárhelyen is zsúfolt lesz annak a találkozónak a helyszíne, ahol az érdeklődők a televíziós produkció egyik népszerű műtárgyszakértőjét, Megyesi Balázst ismerhették meg személyesen. Nem csalódtam, múlt szombaton este a rendezvény szervezőinek minden elérhető pótszéket össze kellett szedniük, hogy leültethessék a Kultúrpalota Kistermében összegyűlt népes közönséget. És ahogy várható volt, barátságos, jó hangulatú, tanulságos esti órának örülhettünk. A megnyerő egyéniségű vendég, akiről a jelenlevők úgy érezhették, nemcsak régi ismerősük, annál több, jó barát, hozta a tévében sziporkázó formáját. Nem volt vele műsorvezető társa, Till Attila, akivel tréfásan ugratni szokták egymást, de széles körű tudásával, közvetlenségével így is elkápráztatta a hallgatóságot, értekezése méltó módon zárta a Maros Megyei Múzeum, illetve a főszervező Oniga Erika művészettörténész kezdeményezte érdekes eseménysorozatot, amellyel Vásárhelyen a szecesszió világnapját köszöntötték. Gazdag ismerethalmaza, nagy tapasztalata, rögtönzőképessége, meggyőző ereje most is felcsillant, miközben a hosszú asztalra helyezett régiségekről beszélt, amelyeket körbe is járatott a teremben, de itt nem volt tét, legalábbis olyan nem, mint a tévéadásban, ami anyagiakkal, pénzzel jár, és fokozhatja az izgalmakat. Egyébként arra számítottam, hogy az esten szorgalmazott párbeszéd valamiképpen a Kincsvadászokra is ráirányul, de nem így történt. Erről nem kérdezték a vásárhelyiek. Pedig a tévéműsor, ha az ember már régóta követi, kérdéseket is jócskán felvet a nézőben. És az utóbbi időben elég gyakran morgolódhat, bosszankodhat is magában a képernyő előtt. Mert például úgy érezheti olykor, hogy a kínálatra licitáló műkereskedők szimpatikus ötösfogata a becsüsök mértéktartó, objektívnak érzett értékelését figyelembe se veszi. Vagy csak miután elkelt az áru, utólag kerül szóba az a tudnivaló és a hozzávetőleges árbecslés, amivel Balázsék az eladókat megpróbálták felvértezni. De nyilván lehet, hogy ez csak a saját szubjektív benyomásom, mások másként gondolják. Azok is rajongva bókolnak a tényleg rokonszenves árajánlóknak, akik jóval kevesebbet kapnak a vártnál, vagyis vesztesnek érezhetnék magukat, miközben a csapatként és egyénileg is közkedvelt, immár megbecsült tévés személyiséggé előlépett ajánlattevők kereskedő mivoltukat hangsúlyozva magyarázzák, ők nem veszíthetnek. Néha az is visszatetsző, hogy a kétségtelenül magabiztos és joggal nagy szakmai elismertségnek örvendő műértők a hangulatos beszélgetésekben, a családias vidám csevegés és nevetgélés közepette akaratlanul is megbánthatnak egyeseket. Na de úgy tűnhet, a kákán is csomót keresek. Csak a virágzó műsor érdekében távolítanám el a vadhajtásokat. Mert nagyszerű dolog, hogy a műsor ennyire felkeltette a közérdeklődést a műkincsek, az értékes régiségek iránt. Remélhető, hogy előbb-utóbb ez a kiállítások nézettségét is megnöveli. Az biztos, hogy a rendezvényszervezők akkor is jó pontokat szerezhetnének, ha a Kincsvadászok ötöséből is meghívnának valakit városunkba. Ha mindannyian itt lehetnének egy találkozón, az még jobb lenne.
