Hiánypótló kiállítás a láthatatlanul munkálkodó erőről
*Medgyessy Éva, a kiállítás kurátora
Fotó: Nagy Tibor
Az erdélyi írók, költők hátországát megteremtő, inspirációt adó, támogatást nyújtó feleségeknek, múzsáknak, esetenként alkotótár-saknak állít emléket a Helikoni asszonyok című tablókiállítás, amelyet július 18-án, szombaton délelőtt nyitottak meg a marosvécsi Kemény-kastélyban.
A két világháború közötti íróközösség megszületésének centenáriumára szervezett háromnapos rendezvénysorozat, a Helikon 100 keretében zajlott tárlatnyitón Medgyessy Éva színháztörténész, író, a kiállítás ötletgazdája és kurátora szólt azokról a nőkről, akik vendéglátóként, segítőtársként, gondviselőként, illetve párjuk írói hagyatékának őrzőjeként tették lehetővé, hogy a jelentős irodalmi művek ne csak létrejöjjenek, hanem az utókor számára fenn is maradjanak. Medgyessy Éva mindenekelőtt köszönetet mondott a szervezőknek, amiért helyet adtak a kiállításnak a jubileumi programban, dr. Szász István Tasnak pedig azért, hogy a tárlat megvalósulását lehetővé tette.
– Szívügyem, hogy a sikeres alkotások, a látható produkciók mögött meghúzódó, töretlen, de láthatatlan rengeteg munkára, a hátország szereplőinek erőfeszítéseire fény derüljön. Nem kell ezen csodálkozni, hiszen bennünket, erdélyieket (magam is az vagyok, Marosvásárhelyen születtem, Kolozsváron végeztem az egyetemet) már az általános iskolában tizenkét kőmíves tanított meg arra, hogy asszonyáldozat nélkül nincs teremtés, nem épül fel a vár.
Egy kedves, Los Angelesben élő lelkész barátom, székely ember, Demeter Zsolt mondta erre: „egy alkotó férfi hangos sikere mögött gyakran áll egy csendben imádkozó asszony”. A mi esetünkben a helikonisták feleségeinek, társainak odaadása, áldozatkészsége – fejtette ki Medgyessy Éva.
Mi lett volna, ha Augusta nemet mond?
A kurátor a továbbiakban elárulta, hogy először akkor gondolkodott el ezen a témán, amikor báró Kemény Jánosné Augusta Paton visszaemlékezéseinek kéziratát a kezébe vehette, és a naplót, amelynek azóta egy második, szépen illusztrált kiadása is megjelent, sajtó alá rendezhette.
– Akkor kezdtem jobban odafigyelni a helikonista írók életrajzaiban fellelhető történetekre, amelyek ezekről az asszonyokról szólnak. Az irodalomtörténet bizony mostoha velük, az alkotókra emlékszik, a műveiket elemzi, az asszonyaikat azonban mindössze a szerelmi líra kapcsán említi meg, így nem tudunk meg túl sokat róluk. Itt szeretnék posztumusz köszönetet mondani néhai Adamovits Sándor Helikon-kutatónak, aki először foglalta kis kötetbe a helikoni hölgyek csapatát. Kétségtelen, hogy az asszonyok nélkül a helikoni irodalmi mozgalom és annak páratlan eredményei nem jöhettek volna létre vagy legalábbis nem így, ilyen rendkívül gazdag terméssel. Mert mi lett volna ezzel a nagyszerű vállalkozással, ha a háttérben nem munkálkodnak az asszonyok? Ha nem lettek volna ugyanolyan elhivatottak, mint a férjeik? Ha nem lettek volna ott, mint ihlető múzsák, odaadó támaszok, ha kellett, betegápolók vagy éppen aktív segítőtársak, később pedig mint krónikások, a szellemi hagyatékok, emlékek, dokumentumok őrizői, gondozói? Mi lett volna, ha a fiatal Augusta Paton nemet mond férjének, Kemény Jánosnak a számára idegen, furcsa, igen népes háromnapos vendégeskedésekre? Ha Szilvássy Karola nem veti latba minden erejét, hogy segítse Augustát és a szervezkedést, és nem veti latba személyiségének minden varázsát, hogy elsimítsa a felmerülő konfliktusokat? Vagy ha Brandeis Adél visszahőköl a szeme világát lassan elveszítő Szántó Györggyel való házasságtól, és nem szegődik látó szemnek az író mellé? Vagy ha az elszánt amerikai lány, Christine Fredericksen nem szegődik mészkői papnénak egy számára idegen, sáros kis faluban a templomépítő Balázs Ferenc mellé? Mi valósult volna meg Dsida éteri szépségű szerelmi költészetéből, ha a szépséges Imbery Melinda hallgat rokonsága józan szavára, és nem tart ki hűséggel nagybeteg kedvese mellett? Milyen nehézségek ütötték volna fel a fejüket az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh adminisztrációjában, ha a könyvelő és titkárnő zseni, Kádár Ilus nem tartott volna példás rendet a szerződések, akták és elszámolások között? Vagy ha Szentimreyné Ferenczy Zsizsi majd később Jancsó Adrienne, Jékelyné nem járja fáradhatatlanul az országot, a helikonista költők műveit népszerűsítve? Vagy hol találkozott volna év közben rendszeresen Erdély értelmiségének színe-java, hogyha a színésznő és keramikus Hort Idy, Szász István édesanyja nem áldozza fel elegáns kolozsvári otthona nyugalmát, hogy befogadja a Hitel folyóirat szerkesztőségét, ahol a helikonisták és a „hitelesek” rendszeresen találkoztak? – zárta a költői kérdések sorát a kiállítás kurátora, majd így összegzett:
– Róluk szól tehát ez a kiállítás. Az asszonyokról, akik hűségből, önfeláldozásból, kitartó szeretetből vizsgáztak jelesre egy emberpróbáló korban. A felsorolás korántsem teljes. Tovább lehet gondolni, ki lehet egészíteni a sorsokat, a személyiségeket. Egy biztos: azok által, akiket ezen a kiállításon megjelenítettünk, a mindenkori erdélyi asszonyok ereje, bátorsága és hűsége előtt tisztelgünk.
A Kemény-kastély belső udvarán elhangzott ismertető után – három további tárlat bemutatását követően – a jubileumi rendezvény résztvevői kedvükre időzhettek el a helikoni asszonyok portréi előtt, amelyek az értékes dokumentumanyagot tartalmazó kísérőszövegekkel együtt egy teljesen új, intim, hiánypótló perspektívából világítják meg a százéves irodalmi tömörülés örökségét.
