Attilában sok évvel ezelőtt a kacagása fogott meg. Az az önfeledt vidámság, amivel fiam kisgyermekkori barátja egymás után ismétlődő, összetéveszthetetlen tüsszentéseimre vagy bármilyen más, vicces, különös helyzetre reagált. Egy húron pendült a két óvodás, azt is hittem, hogy szövetségük a tinédzserkorba is átível, és talán még azután is megmarad. A körülmények azonban átírták ezt az elképzelést, így a csupa mosoly kissráccal nekem sem volt alkalmam találkozni az elmúlt években. Néha azonban felvillant előttem az arca, és olyankor mindig eltűnődtem azon, vajon mennyit őrzött meg a régi derűből.
Múlt héten a főtéri buszmegállóban vettem észre. Igaz, nem voltam egészen biztos benne, hogy ő az, csak amikor rám köszönt. Ugyanaz a melegség volt a tekintetében, mint egykor, a játékosság azonban mintha eltűnt volna belőle. Egy huszonévei elején járó fiatalembernél ez érthető – nyugtáztam magamban, miközben beszélgetni kezdtünk.
– Még anyuékkal lakom, de már nagyon szeretnék elköltözni, önállósodni – foglalta egyetlen mondatba azt, ami egy ideje a leginkább foglalkoztatja.
– Hát igen, egy albérlethez jövedelemre van szükség – értettem egyet Attilával, aztán hagytam, hogy meséljen, anélkül hogy kérdésekkel szaggattam volna szét a gondolatmenetet.
– Már a középiskola végén tudtam, hogy nem fogok továbbtanulni, elég volt nekem bőven az a 12 év. Így meg sem próbálkoztam az érettségivel, bár a szüleim eléggé unszoltak, hogy bár az őszi vizsgákra iratkozzam be. Az volt a tervem, hogy egy volt osztálytársammal kimegyek Németországba a nagybátyjához, aki ott egy kisebb panziót működtet. Úgy volt, hogy mindkettőnket felvesz dolgozni. Nagyon jól egyeztünk azzal a sráccal a líceumi évek alatt, főleg tizenkettedikben, így ideálisnak tűnt ez az elképzelés. Anyuék persze egyáltalán nem örültek, de, mivel azért mindketten elég belevalók, megakadályozni sem próbáltak abban, hogy elinduljak a magam választotta úton. Komolyan készültem erre a lépésre, még a Duolingo nyelvoktató programot is letöltöttem a telefonomra, és naponta legalább egy órát németeztem. Már épp csak a buszjegyet kellett volna megvennem, de szerencsére ezzel nem siettem annyira, az indulás tervezett időpontja előtt két héttel ugyanis azzal hívott fel a haverom, hogy baj van, nem sikerült a sofőrvizsgája, az apja pedig mérgében írt a testvérének, és visszamondta a német melót. Úgy omlott össze hirtelen minden körülöttem, mint egy kártyavár. Az első sokk után aztán mégis reménykedni kezdtem, hogy talán csak tolódik a dolog, és mégis kimehetünk „Németbe”, néhány hónap múlva azonban be kellett látnom, hogy semmi sem lesz az egészből. Közben az óra ketyegett, és anyuék egyre jobban sürgettek, hogy kezdjek már magammal valamit, a külföldi fizetés ígérete után azonban úgy éreztem, hogy semmi sem éri meg igazán az erőfeszítést. Persze elmentem minden állásbörzére, amit a városban szerveztek, és osztogattam az önéletrajzomat, mint a cukrot, de soha egyetlen munkaadó sem hívott fel. Apu egy idő után már úgy járkált a városban, mint egy vérbeli állásközvetítő, ha egy üzlet vagy vendéglátóhely ablakában meglátott egy felhívást munkások toborzásáról, azonnal lefényképezte, és már továbbította is a telefonomra. Az ismerőseim biztattak, hogy próbálkozzam valamelyik futárcégnél, ott mindig szükség van új emberekre. Biztosan így van, csakhogy én nem teszek eleget egy alapvető követelménynek: nincs sem autóm, sem motorkerékpárom, sem robogóm, csak egy szerencsétlen biciklim, de az olyan régi és rozoga, hogy nem valószínű, hogy bírná a strapát. Majdnem egy év telt el ebben a céltalan várakozásban. Egy-két alkalmi munka került, például besegítettem egy kamionos ismerősömnek. Napokig jártuk az országot, én egész úton szóval tartottam, ami egy nagykocsin dolgozónak sokszor létfontosságú, és amikor célba értünk, mindig kivettem a részem a rakodásból. Nagyon tetszett ez a munka, de sajnos csak kétszer próbálhattam ki, többet aztán nem hívott az illető. Pedig mindent úgy csináltam, ahogy mondta, és úgy is tűnt, hogy elégedett velem. Pár hete aztán végre találtam egy melót, amiről biztos voltam, hogy az enyém lehet. Egy újonnan nyílt pizzázóba kerestek személyzetet az interneten. Igaz, tapasztalatom nincs ezen a téren, de a hirdetés szerint ezt nem is várta el feltétlenül a munkaadó. Elküldtem az önéletrajzom a megadott e-mail-címre, és pár nap múlva meg is jött a válasz, amiben meghívtak egy állásinterjúra. Románul zajlott a beszélgetés, tudtam is, hogy így lesz, és azt hiszem, elég jól megálltam a helyem. A jövendőbeli főnököm azt is mondta az interjú végén, hogy intézhetem az orvosi papírokat, és egy hét múlva mehetek dolgozni. Arról is felvilágosított, hogy 12 órát kell majd lehúzzak egymás után két nap délelőtt 10 órától este 10-ig, aztán két nap szünet. Több mint 4000 lejes fizetést ígért, nekem ez álmaim netovábbja volt. Úgy volt, hogy az első két munkanapon a helyiség kitakarításában kell részt vennem, aztán két napig otthon maradhatok, és utána kezdődik a pizzasütői karrierem. Meg is volt a takarítás, reggeltől délutánig munkálkodtunk a csapat többi tagjával úgy, ahogy a felettesünk diktálta. Fárasztó volt, mégis alig vártam, hogy lejárjanak az azután következő szabadnapok, és belevethessem magam az igazi munkába. Az előírtnál korábban érkeztem, még várnom is kellett a többiekre, aztán az úgynevezett kicsi főnök, a tulaj jobb keze elkezdett betanítani. Hamar kiderült, hogy itt a gyorsaság a legfontosabb elvárás, és igyekeztem is felvenni a ritmust. Úgy éreztem, hogy nagyjából ez sikerült is, a munkaidő végén azonban megjelent a nagyfőnök, és tőlem meg két másik kollégától végleg elköszönt. Nem titkolta, hogy mindhármunknál a szakmai tapasztalatot hiányolta, és azt is elárulta, hogy amíg mi ott robotoltunk, sikerült három gyakorlott pizzasütőt beszereznie. Azt hiszem, ez a csalódás rosszabbul esett minden korábbinál, talán azért, mert már a magaménak éreztem ezt a munkát. A ledolgozott három napot persze kifizették, nem is akárhogy, szinte egynegyedét kaptam meg a havi bérnek. Nem számítottam ennyi pénzre, mégsem dobott fel túlságosan az összeg, sőt inkább arra emlékeztetett, hogy megint nem kellettem. De nem adom fel, folytatom a munkakeresést, csak előtte egy kicsit megpihenek.
