Jót s jól három országon át

*Fotó: Mark Twain „társaságában”

2025-től új ügyvezető igazgatója van a marosvásárhelyi székhelyű Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) Szabó Éva talpraesett, tájékozott, megnyerő, a tökéletességre törekvő háromgyermekes édesanya személyében. Egyéniségét, felkészültségét három országban alakították, bővítették, és ez a folyamat tart ma is, hiszen ötödéves doktorandusz a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Ökumené Doktori Iskolájában. Ezt megelőzően az egyetem Református Tanárképző és Zeneművészeti Karán alkalmazott teológiából szerzett mesteri fokozatot. 

Pályája kezdetén Békéscsabán és Szegeden tanult. Szegedi tanárkodását az Amerikai Egyesült Államok egyik legfiatalabb nyugati parti magyar iskolájában folytatta, mellette a kaliforniai Berkeley-ben lévő Örly Múzeum a Magyar Kultúráért ügyvezető igazgatójaként, PR- és kommunikációs felelőseként, művészeti és kulturális kiállítások szervezőjeként, különféle események rendezőjeként tevékenykedett 2019–2025 között. Itthon a 2008-ban alakult Erdélyi Magyar Televízió szerkesztő-műsorvezetőjeként ismertük és kedveltük meg. Ahogy beszélgetés közben mozgalmas, érdekes pályájának egy-egy részletéről szó esik, arra kérem, hogy avasson be az elmúlt évek történéseibe. 

– Honnan indultál, hol jártál iskolába? 

– Kereskedőcsaládban nőttem fel, kisiskolásként Marosvásárhelyen a kövesdombi 15-ös számú általános iskolába jártam, gimnáziumi tanulmányaimat az Unirea (Egyesülés) középiskolában végeztem. Érettségi után 1990–’93 között a békéscsabai Kőrösi Csoma Sándor Főiskola tanító és gyógypedagógiai asszisztens szakán tanultam tovább. Tanulmányaimat a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Karán folytattam. A tanulás mellett az egyetem gyakorlóiskolájában tanítottam. Férjhez mentem, megszületett a három gyermekem, és közel húsz, Szegeden töltött év után hazajöttünk. Akkor indult az Erdélyi Magyar Televízió, és teljesült régi vágyam, hogy itthon televíziós műsorokat szerkesszek, és aktív részese legyek a közéletnek. 

 2008-ban híradózással kezdtem, mint mindenki a televíziónál, majd 7 órától a reggeli élő műsort vezettem. Kilenctől leforgattam, megszerkesztettem két híranyagot, ami az esti híradóra készen kellett legyen. Amikor a Hitéletet is rám bízták, szerda esténként a Híradó után azonnal élő adásban folytattam. Igen komoly megpróbáltatások sorozata jellemezte ezt az időszakot, ugyanakkor a „valamit nulláról kezdeni” kihívása és ajándéka is egyben az volt, hogy „formálod és formál téged”. Hétről hétre a 23 perces élő adásra való felkészülés velejárójaként, egy idő után egyre jobban foglalkoztatni kezdtek az erdélyi hitéletet meghatározó mélyebb, átfogóbb értelmezési lehetőségek. Szerettem volna érteni, hogy például miért mondják egyre többen, hogy „nem járok templomba, de megvan a magam hite”. Mi váltja ki, és mi van emögött akár teológiai megközelítésben? Ez és sok más hasonló kérdésfelvetés vezetett a későbbiekben a teológiai tanulmányaimhoz. 2017-ben, amikor a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző és Zeneművészeti Karán forgattam, hihetetlen erővel hatott rám, hogy milyen lehetőségeik vannak a mai fiataloknak, akik e falak között tanulhatnak. Mintha Lukács Olga dékán asszony előre látta volna a jövőt, amikor felhívta a figyelmemet kiváló mesterképzésükre. Akkor határozottan azt válaszoltam, hogy a televíziózás teljes embert kíván, és elképzelhetetlennek tartom, hogy mellette bármi másba is belefogjak. Végül mégis a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző és Zeneművészeti Karának alkalmazott teológia mesterképzésén találtam magam, amelyet 2017 és 2021 között végeztem el.

– Mennyi ideig „tévéztél”?

– Az Erdélyi Magyar Televízió első tíz évében, 2008 októberétől 2019 szeptemberéig két szerkesztőségben is dolgoztam. Kezdetben a hírszerkesztőségben szerkesztő-riporterként, rövid ideig felelős szerkesztőként is kipróbálhattam magam, mellette a reggeli élő adás szerkesztő-műsorvezetője is voltam. 2009-től szerdánként a Híradó után élő adásban a Hitélet vallási-közéleti műsorait szerkesztettem és vezettem, ami attól kezdve meghatározta az életemet. A későbbiekben aztán vasárnap délután kerültek adásba az előző hétvégén leforgatott, megvágott anyagok. Mindvégig fontos volt számomra, hogy a Hitélet ne szoruljon be egy szűk kör számára készülő vallási műsor keretei közé. Hitről, közösségről és az emberi kapcsolatok erejéről szóljon, és ne csupán a mélyen vallásos emberek műsoraként határozzák meg. Azt szerettem volna, hogy eljutva azokhoz, akik talán csak véletlenül kapcsolnak oda, miközben otthon a televízió csatornái között keresgélnek, rámutasson: a hit, az összetartozás, a szolgálat és az egymás iránti felelősség olyan értékek, amelyek mindannyiunk életét csak gazdagíthatják. A legnagyobb ajándék számomra az volt, hogy mindezt megvalósíthattam, és ehhez bizalmat, szabadságot és támogatást kaptam Szepessy Elődtől, a televízió főszerkesztőjeként, igazgatójaként egyaránt. Később egy második televíziós műsor, az Üzenet szeretettel szerkesztésével és társ-műsorvezetésével is megbíztak, amelynek nemcsak az idősebb korosztály megszólítása, zenei kiszolgálása volt a fő profilja, hanem a hazai magyar zenei, művelődési élet népszerűsítését is szolgálta egy-egy 20–25 perces beszélgetésben, ami az erdélyi és anyaországi kultúra felé is fordított egyszerre, és ezért nagyon szerettem. 

– Hogyan jutottatok el Kaliforniába? 

– A férjem (dr. Molnár Lehel unitárius lelkész, levéltáros) sikeresen megpályázott egy egyházi ösztöndíjat, amelyhez sikerült nekem is kapcsolódnom, így egy éven át mindketten ösztöndíjjal kutathattunk, tanulhattunk. Én egy fél évig televíziós dokumentumfilm-készítést a Berkeley Egyetemen, a második félévben pedig pasztorálpszichológiai tanulmányokat folytathattam, kapcsolódva az itthoni mesteri tanulmányaimhoz. 

Nagyon hamar felkértek, hogy segítsek egy tervben lévő amerikai magyar múzeum tárgyainak számbavételében. 2019 januárjától elkezdtem a meglévő Zsolnay-, herendi és Fischer-porcelánok és egyéb művészeti tárgyak leltározását, amelyeket a három generáció óta Amerikában élő Örly család bocsátott a múzeum rendelkezésére. Egy év után lejárt az ösztöndíj, hazajöttünk, de közben felkértek arra, hogy segítsek beindítani a múzeumot. Elvállaltam egy kis kanyarral, hiszen 2019 őszétől újságíróként az Ohio állambeli Clevelandban töltöttem kilenc hónapot. Távolból a múzeum háttér-dokumentációját végeztem, miközben a keleti partvidék államaiban újságíróként dolgoztam. 

– Hazatérted után volt-e szándékod újra bekapcsolódni a tévézésbe? 

– A televíziózás hosszú éveken át meghatározó része volt az életemnek, ugyanakkor idővel egyre világosabban láttam, hogy az ember életében eljön az a pillanat, amikor új prioritásokat kell kijelölnie. A képernyős munkában, természetéből adódóan, jelentős figyelmet igényel a megjelenés a felkészülés mellett, és számos olyan körülmény, ami bár a néző számára láthatatlan, elkerülhetetlen. Egy idő után azt éreztem, hogy mindez olyan energiákat és időt vesz igénybe, amelyeket más, számomra fontosabb területekre szeretnék fordítani. Az Amerikában eltöltött évek sokat segítettek abban, hogy más szemszögből tekintsek a szakmai pályámra és saját szerepemre is. Megerősítettek abban, hogy az évek során megszerzett tapasztalat, tudás és hitelesség legalább olyan érték, mint a külső megjelenés. Ez a felismerés hozzájárult ahhoz, hogy el tudjam engedni a televíziózást, és nagyobb figyelmet fordítsak azokra a feladatokra, amelyek előttem álltak. Különösen a doktori tanulmányaim befejezésére, a továbbiakban kutatásokra, az egyház és média kapcsolatának témakörében.

– Tavaly szeptemberben rád bízták a MÚRE, azaz a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete ügyvezető igazgatói feladatát, szervezési, gazdasági életének a vezetését. Miért vállaltad, milyen szempontok szerint fogtál ebbe a munkába?

– Ha megbíznak valamivel, szeretem jól elvégezni, nem takarékoskodom az idővel, és nem feltétlenül a bizonyítási vágy vezérel, sokkal inkább egy belső hajtóerő, hogy jól tegyem azt, amihez hozzáfogok. Simonffy Katalin alelnök és Szűcs László elnök felkérésére vállaltam el a MÚRE ügyvezetői feladatait. A munkakör rendkívül összetett: az adminisztratív és pénzügyi teendők mellett számos szervezési és stratégiai kérdéssel is foglalkozni kell. Már a kezdetektől sok párhuzamot láttam korábbi intézményvezetői tapasztalataimmal, különösen abban, hogy hogyan lehet meglévő értékekre építve új lehetőségeket teremteni és közösséget erősíteni. A MÚRE esetében természetesen nem egy újonnan létrejövő szervezetről van szó, hanem egy több mint harmincöt éves múltra visszatekintő, jelentős szakmai hagyományokkal rendelkező egyesületről. Az én feladatom inkább abban áll, hogy ezt az örökséget a 21. század elvárásaihoz igazítsuk. Ennek részeként 2025 szeptemberétől elkezdtük az informatikai, adminisztratív és technikai rendszerek korszerűsítését is. Nem sejtettem, hogy ez a munka ennyire meghatározó része lesz a mindennapjaimnak, úgy is fogalmazhatnék, hogy teljesen kitöltötte az elmúlt tíz hónapomat, ugyanakkor egyetlen pillanatát sem bánom. A nehezebb időszakok is formáltak, kitartásra tanítottak, és hozzájárultak ahhoz, hogy még ma is nyitottan és kíváncsian állhassak az újabb kihívások elé. Ennek is köszönhető, hogy az életem soha nem unalmas – még ha néha jól is esne egy kis nyugalom. Idén már év elején átléptük a 400-as taglétszámot az egyesületben,  újra közel kerülve a MÚRE kezdeti időszakának fénykorához. Sokan az aktív évek lezárásaként tekintenek a nyugdíjas korra, én azonban inkább egy új életszakasz lehetőségét látom benne. Számos tervem van még, olyanok, amelyekre talán eddig nem jutott elegendő idő. Egy dolgot azonban az évek során biztosan megtanultam: az ember nem a foglalkozását, a beosztását vagy a munkahelyét viszi magával, hanem mindazt, amit útközben megtanult, felépített és másoknak adott. Mindig is aktív ember voltam, és remélem, hogy az is maradok. Nem azért, mert a megélhetés kényszere erre késztet, hanem azért, mert örömöt találok az alkotásban, a közösségépítésben, a tanulásban és a másokért végzett munkában. Számomra a legnagyobb ajándék az, ha a tapasztalataimat továbbadhatom, ha egy ügyet előbbre vihetek, vagy ha valakinek segítséget nyújthatok. Szakmai utam során több elismerést is kaptam, amelyekért hálás vagyok, de legalább ennyit jelentettek számomra azok a személyes találkozások, amelyek emberileg gazdagítottak. Különösen közel állnak hozzám az idősebb generációk történetei. Meghatározó élmény volt megismerni az 1956-os nemzedék tagjait, meghallgatni életútjukat, küzdelmeiket, helytállásukat és azt a tartást, amellyel végigélték életüket. Ezek a találkozások nemcsak tanítottak, hanem formáltak is. Amerikai ösztöndíjas éveim pedig megerősítettek abban, hogy bárhol is éljek a világban, ugyanazok az értékek vezetnek: a hit, a közösség szolgálata, a kíváncsiság, az emberek iránti érdeklődés és a tenni akarás. Ezek azok az útravalók, amelyeket az élet minden új szakaszába magammal viszek.