Kemény János mellszobra Marosvécsen

*Szőke József szobrászművész a marosvécsi Kemény-kastély földszinti boltívei alatt a Helikon 100 emlékrendezvényen
Fotó: N.M.K.

Beszélgetés avatás után Szőke József szobrászművésszel

– A szoborról jóság, derű, életkedv sugárzik. Számodra mi volt ebben a feladatban a kihívás?

– Ebben az esetben talán nem a kihívás a legmegfelelőbb kifejezés. Ha egy szobrásznak megvan a megfelelő mesterségbeli tudása, egy ilyen mintázást minden gond nélkül meg kell tudnia csinálni. És ha még utána olvasva el is mélyül a feladatában, az arc sajátosságait is képes megörökíteni. Vannak dolgok, amiket az emberek észre sem vesznek, de az ilyenszerű egyéni jegyeket lehet vagy kell mindenképp becsempészni, ezek egyéníthetik leginkább a portrét. Kemény János arcán is volt egy olyan kis vonalszerű bemélyedés, ami derűt, mosolyt sugall, de ezt a legtöbben figyelmen kívül hagyják, főleg ilyenkor, amikor a leplet leemelve, hirtelen szembesülnek az alkotással. A részleteket kevesen figyelik, talán nem is látják igazából. Pedig az ilyesmik telítik élettel a szobrot.

– Miképpen lett ez a te feladatod? Nem hallottam versenypályázatról. Hosszabb ideje érlelődött benned a szándék, hogy Kemény János emléke előtt így tisztelegj?

– Baráti körünkben már hosszabb ideje szóba került a szoborállítás gondolata. Pályázatról is beszéltek, más megoldásokról. Én feltettem a kérdést, hogy tényleg akarnak-e egy mellszobrot, mert ha igen, megmintázom, és amikor elkészült, eljönnek és megnézik. Ha azt mondják, hogy jó, ennek a bronz változata kerül Marosvécs központjába. Nem kérek semmit érte. A pályázatok és az azokon hozott döntések mindig problémásak, én ezt nem egyszer tapasztaltam. Szerintem fel kell kérni egy jó szobrászt, az pedig a legjobb tudása szerint megcsinálja, amit kell. A pályázók versenyeztetése ritkán vezet a legmegfelelőbb eredményre. Ami engem illet, a sors úgy hozta, hogy Kemény János síremlékét is én terveztem és csináltam meg ezelőtt vagy negyven évvel. Aztán elmentem az országból, járkáltam a világban, főleg Angliában, Olaszországban, ott is sokat tanultam, majd visszajöttem. A Kemény-unokával, Gézával jó barátok vagyunk, ennek köszönhetően beszélgetéseinkben gyakran felvetődött a szobor ügye és az is néha, hogy esetleg én lehetnék a megalkotója. 

– Ebben az ajánlatodban gondolom, az is meghatározó lehetett, hogy Kemény János életműve, hagyatékának a jelentősége régóta tudatosult benned, hiszen szülővárosod, Szászrégen is sokat tett a Mecénás emlékének ébren tartásáért. Marosvásárhelyen is, ahol a Művészeti Középiskola növendéke voltál, sok szó esett róla, emblematikus alakja volt városunknak. Az író, irodalomszervező, a helikoni házigazda személyiségéből mi volt az, ami benned elsősorban kirajzolódott?

– A sokat emlegetett szerénysége és rendkívüli hivatástudata. Az a belső késztetés, hogy a magyar közösséget összetartsa, az életerejét erősítse. Manapság sajnos az anyagiasság a döntő, mindenki minél nagyobb vagyont, több pénzt, fényűző életvitelt akar. A közösségért, az irodalomért, színházért kevesen hajlandóak valós áldozatot hozni.

– Mintegy négy évtizede vagy a pályán, szobrászkodsz, festesz, van jó néhány köztéri alkotásod, ismerheted a közönség műtárgyakhoz, emlékművekhez való viszonyulását. Azt, aki először jön ide, Marosvécsre, és nem tud semmit, vagy csak nagyon keveset a helyről, Kemény Jánosról, ez a mellszobor hogyan szólítja meg?

– Azzal a jósággal, emberséggel, amely a portréból feléje sugárzik és azzal a szellemi erőtérrel, amit 

remélem, hogy sikerült megteremtenem ezen a helyen. De a bronzalkotás jellegénél fogva hallgat, akkor lesz beszédes, ha késztetésére az illető elkezd olvasni, utána néz, hogy mi is történt 100 évvel ezelőtt és azután a kastélyban, a kastélyparkban, és innen szétterjedve Erdély szerte.

– Te magad is sok tudnivalót róluk az olvasmányaid révén szereztél. Kemény János arcait is a különböző életkorában készült fotókról, rajzokról ismerheted. Melyik arca, életkora ihletett meg?

– Azt a valódi, egészséges, tiszta lelkű alkotóembert akartam megörökíteni, akit nem az életkora határoz meg, hanem a humanizmusából táplálkozó rokonszenves, példaadó, vitalitással telített egyénisége. Akire, ha ránézel, érzed, amit a költő tömörítve így fogalmazott meg: „mindene, mi volt: Mindenkié!” Aztán az, hogy a vele csendes párbeszédet kezdő járókelő, vagy a virágot hozó látogató hogyan saccolja meg korát, az sok mindentől függ, és igencsak szubjektív valami. Az ilyesmit még a pillanatnyi fényviszonyok is befolyásolhatják.

– A szoborral szemben a virágok közt a kisparkban van egy napelemes pad is, ez az esti, éjszakai megvilágítást szolgálja?

– Úgy gondolom, de még nem volt alkalmam látni. A műteremben sok irányból megvilágítva próbáltam ki minden lehetséges beállítást, amelyben leginkább érvényre jut az ábrázolt személy karaktere. Forgattam ide-oda, világítottunk lentről, fentről, próbálgattuk a hangsúlyokat.

– Hosszú volt az alkotási folyamat? Mikor vágtál bele?

– Jó a kérdés. Negyven éve! Sok minden történik, amíg az ember eljut ide. De tényleg nehéz megmondani, hogy valójában mennyi időt, energiát fordít a szobrász egy ilyen munkára. Lehet, hogy egyik nap három órát mintázol, harmadnap azt mondod, semmi sem jó. Leszeded, újramintázod, és ez így váltakozik, mint a moziban. Ha az ember felvenné egy kamerával, hogyan alakul a mű, egy zaklatott mozgóképet kapna, jó – nem jó hullámzásában. Szerencsére az agyag képlékeny, sok átgyúrást elvisel.

– Egyből bronzra gondoltatok? Tavaly a budapesti Várkert Bazárban, majd a kolozsvári Bánffy-palotában rendezett Lélek kövek című életmű-kiállításodon a márvány volt előtérben.

– Igen, az én klasszikus fogantatású, drámai, időtlenséget sugalló, gyakorta nonfiguratív alkotói világom ilyesmit kíván meg. A bronzot is természetesen. De ez más jellegű alkotás. És noha itthon kevéssé ismernek, hiszen teltek az évek, és nem jelentkeztem itteni tárlatokon, azért mégis jó tudni, hogy mostantól egy ilyen köztéri művem található szülővárosom közvetlen közelében.