Nemrég alaposan felkavarta a kedélyeket az országban, hogy egy tömegrendezvényen a fiatalok nyíltan a múlt rendszer diktátorát éltették, és pár napra rá egy felmérés is megerősítette, hogy nem csak az ifjak, hanem a teljes lakosság körében nagyon jelentős az aránya azoknak, akik jó vezetőnek tartják a letűnt „aranykorszak” vezetőjét. A jelenség okain számos okos ember vitázik az utóbbi időben, de legalább a fiatalok esetében minderre a munkaerőpiaci adatok is szolgáltatnak egy magyarázatot.
A fiatalok körében jegyzett munkanélküliség tekintetében legalább a kétezres évek eleji nagy válság óta a mediterrán országok álltak a legrosszabbul Európában. Egészen mostanig. Friss felmérések szerint idén tavaszra a fiatalok munkanélküliségi aránya terén szép hazánk átvette a vezetést az uniós statisztikákban. A 25 év alatti fiatalok több mint negyede hivatalosan munkanélküli. Vidéki környezetben, ahol ritkábbak a munkalehetőségek, az állástalan fiatalok aránya a harmadhoz közelít. És vezetjük azt az uniós szintű statisztikát is, amelyben a munkaerőpiacról és az oktatásból is kimaradt fiatalokat számlálják.
Ami magukat a statisztikákat illeti, azok is megérnek egy misét, mert a fent említett három mutatót mind kissé eltérő életkori kategóriákra számolják, ráadásul a foglalkoztatottságot mérő adatsoroknál például 15 év az alsó korhatár, ami azért félrevezető, mert ebben a korban legfeljebb alkalmi munkára lehet valakit alkalmazni, semmiképp hosszú távra. Szóval a hivatalos számok mögötti valóság vélhetően sötétebb, mint amit az adatok sugallnak. Eszerint tény, hogy a fiatalok jelentős részének nincs munkája, és tovább sem tudnak tanulni, hogy jobb képzettséggel találhassanak elhelyezkedési lehetőséget. A helyzetet még árnyalja ugyan valamelyest, hogy a szürke- és feketegazdaságban időlegesen keresethez jutók semmilyen statisztikában nem szerepelnek, de annak a fiatalnak, akinek csak így van lehetősége betevőhöz jutni, hosszabb távon az életben semmivel sem jobbak a kilátásai, mint a segélyen levő vagy már annak a folyósítási határidején túl levő állástalan társainak. Ilyen életkilátásokkal pedig egyáltalán nem lehet nehéz dühöt érezni a jelenlegi rendszer iránt, és vágyakozást annak a múltnak az irányába, amelyről ennek a generációnak nincs honnan közvetlen tapasztalata legyen, legfeljebb hallomásból tudja az idősektől, hogy akkor állítólag mindenkinek volt munkája és biztos fizetése. Azokat az árnyalatokat már az idősebbek is nehezebben látják át, hogy ha például az akkori tervgazdaságban mindig teljesültek a kitűzött célok, akkor miért is az ürességtől kongtak a boltok polcai, de ne merüljünk el részletekben, még akkor sem, ha az ördög mindig ott húzza meg magát.
Hosszan lehetne fejtegetni, hogy ez a helyzet kinek a hibája, a közelmúlt kormányaiból melyiket mekkora felelősség terheli érte. De ennél fontosabb, hogy a helyzetre a most megijedő politikumnak nagy hiba lenne kizárólag politikai lépésekkel megoldást keresni. Ilyen-olyan betiltások és magyarázatok helyett gazdasági és oktatási téren kéne összehangoltan lépni a változásért. És nem csak azért, hogy valaki így biztosítsa be magának a következő választási győzelmet, mert itt a nagyobbik baj nem a közhangulattal van, hanem azzal, hogy szűk egy-két évtizeden belül ennek és a következő generációnak az adói fogják jelenteni az akkori államháztartás bevételeit, az állami fizetésektől a speciális nyugdíjakig. És ettől a kilátástól már nem csak a fiatalok feje fájdulhat meg.
