Valószínű többen emlékeznek arra, amikor az 1989-es rendszerváltás után az anyaországból Erdélybe látogató több turista is hordott ilyen felirattal ellátott trikót. Jöttek jószándékkal, hogy megismerjék Erdélyt, hiszen – bár egy ideológiai táborban volt Románia és Magyarország – az utóbbi kommunista rendszerében mintha titkolták volna azt, hogy a határon túl is élnek magyarok. Ezért voltak olyanok is, akik a Székelyföldön elcsodálkoztak azon, hogy „milyen szépen beszélünk” magyarul. Több mint három évtizeddel azután – bár az 1990-es évekhez viszonyítva némiképpen csökkent ez a hullám – sokan azért jönnek Magyarországról Erdélybe, hogy „feltöltődjenek, megerősödjenek magyarságukban.” Várjuk őket szeretettel!
A trianoni trauma lélekgyógyírjaként hatott 1990-ben Antall József magyar miniszterelnök beszéde az MDF III. országos gyűlésén, amikor kimondta: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Ez azt jelentette, hogy a mindenkori magyar kormány felelősséget vállalt a határon túli magyarokért, amelyet a további kormányok valóban következetesen, intézkedések sorával igazolták is. Le a kalappal!
Aztán jött a 2004-es, a kettős állampolgárság kérdésében kiírt magyarországi népszavazás, amikor Gyurcsány Ferenc, az akkori miniszterelnök megvétózta azt, hogy a határontúliaknak is járjon e jog. Ez enyhén szólva rontott a magyar–magyar kapcsolatokon. Ez nem volt szép.
Kétségkívül a határon túli magyaroknak szüksége van az anyaországi támogatásokra, hiszen több helyzetben – főleg szórványvidékeken – ez létfontosságú. Tudjuk, értékeljük, hogy ennek köszönhetően óvodák, iskolák, kulturális központok épülhettek, templomaink, történelmi kastélyaink újulhattak fel. Jelentős a kulturális támogatás, amely a szó szoros értelmében segít megőrizni mindazt, ami bennünket évszázadok óta összeköt, és sorolhatnánk mindazt a hozzájárulást, ami nélkül szegényebbek, árvábbak lehetnénk. Ezt köszönjük.
Aggasztó viszont, ahogy az utóbbi időben a magyar politikában eluralkodó gyűlöletkampány begyűrűzött a Kárpát-medencébe, és ez felerősítette az (ál)érzelmi töltődésű diskurzust a racionális megoldások kínálatával szemben. Vannak jelenleg is jól működő – határon átnyúló – programok, amelyek még ha bizonyos irányított csatornákon keresztül érnek is célba, de továbbra módfelett hasznosak és kellenek. Még akkor is, ha a magyarországi gazdasági helyzet miatt szűkebbek lettek az anyagi keretek. Maradjunk csak ennyivel.
A romániai államelnök-választás második fordulóját megelőző kampányban Orbán Viktor tihanyi beszéde igencsak felkavarta az erdélyi magyarság körében a belpolitikai hangulatot. Szerencsénkre „üzenete” ellenére volt annyi józanság bennünk, hogy ez nem befolyásolta a szavazást. És remélhetőleg Kelemen Hunor is „négyszemközt” jobb belátásra térítette a magyar miniszterelnököt. Nem kellett volna „beszólnia”. Nemrég Magyarország politikai életének újabb figurája, „turistája”, Magyar Péter látogatott Nagyváradra, jelzésértékűnek szánt, kamikaze-jellegű akciójával, ha nem is nagy visszhanggal, de újra felkavarta az erdélyi kedélyeket. Nincs szükségünk erre!
Románia valóban nehéz gazdasági, társadalmi helyzetbe került, aminek csak egyik apró lépése az, hogy sikerült egy olyan elnököt választani, aki nyugatorientált, és a kampányában is valóban arra törekedik, hogy életképes megoldásokat találjon a válságból való kilábaláshoz. Az erdélyi magyarok – kevés kivétellel – támogatták. És ez intő jel. Végre azt kell megértenünk, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak Romániában, a romániai politikai helyzetben és jogszabályok mentén kell megkeressük a boldoguláshoz vezető utat, amely az itthonmaradásunkat is erősíti. S azzal is tisztában kell legyünk, hogy a mindössze alig 6%-os politikai jelenléttel – három, négy megye kivételével, ahol többségben vagyunk jelen az önkormányzatok nagy részében – egyáltalán nem könnyű. Ehhez pedig szolidaritásra, összefogásra, nyugalomra, türelemre és toleranciára van szükségünk, nem az értelmetlenül egymásnak feszülő – időnként a határon túlról felcsiholt – indulatokra. Elég a mi bajunk.
A határon túli magyarok pedig jöjjenek csak nyugodtan turistákként néptáncot járni a Gyimesekbe, hórázni a moldvai csángókkal, szép tájat szemlélni a Kárpátokban, medvét simogatni a szabadban, és adja az Isten, hogy minél többször jó szilvapálinkával koccintsunk velük a magyar–magyar testvériségre!
Így legyen!
