Marosvásárhelyen járt a „csángó madonna”

Nyisztor Ilona filmvásznon és élőben

A festői szépségű Pusztina hétköznapi és ünnepi világa, valamint a moldvai település hírneves szülötte, a „csángó madonnaként” ismert Nyisztor Ilona népdalénekes, hagyományőrző oktató, közösségszervező életútja körvonalazódott a Hegyeken, völgyeken zengedezve járnék… című portréfilm múlt csütörtöki marosvásárhelyi bemutatóján, az IKE Házban. Az EMKE Maros megyei szervezetének rendezvényén a vetítést közönségtalálkozó követte Maksay Ágnes rendező-forgatókönyvíróval és az alkotás főszereplőjével, akit három asszonytárs is elkísért.

A telt házas közönségnek Kovács János, az EMKE megyei szervezetének elnöke elöljáróban elmondta: tavaly született meg az ötlet, hogy minden hónapban egy magyar film megtekintésére hívják az érdeklődőket, és októbertől több helyszínen is volt vetítés, az elkövetkezőkben azonban valószínűleg az IKE Ház marad az erre szolgáló tér. 

A következő percekben már a csángó magyar falu egyik utcáján találhatta magát a nagyérdemű, és láthatta, amint Nyisztor Ilona született derűjével huppan fel egy szekér hátuljára, tejet akar vásárolni a mezőn, vagy pusztinai túrót szeletel, amivel Budapesten élő gyermekeit is „tartja”. Aztán két öccséről, Mihályról és Miklósról mesél – utóbbi legfiatalabbként a helyi hagyomány szerint a szülői ház örököse, és van is hová hazajönnie, ha akar –, majd a hajdani „gyerekélet” szépsége és az olvasóval a kezében imádkozó édesanya alakja is megelevenedik Nyisztor Ilona hangján.

Kiüresedett házak közt az élet

A régi terek örökségét őrző múlt és a pörgő jelen izgalmas feszültségben érintkezik, miközben a film főszereplője autót vezetve mesél egykor népes szülőfalujáról, ahol most egymást érik a kiüresedett házak. Közben azt is megtudjuk, hogy ez az egyetlen olyan moldvai település, amelynek megmaradt az eredeti védőszentje, Szent István. 

A felújított pusztinai iskolában régen sok volt a gyermek, és bár az oktatás románul folyt – az első osztály elkezdése előtt meg is tanította Ilonát az édesanyja arra, hogyan kell szükség esetén az állam nyelvén kikérezni a tanóráról –, a szünetekben magyar diákzsivaj töltötte be az udvart. Ezen a ponton újra összeölelkeznek az idődimenziók: két nebulót – Ritát és Robit – láthatunk, akik az iskolából a Magyar Ház felé indulva még románul beszélnek, a közelben azonban már magyarra váltanak. Ilona ebéddel várja őket, a közös falatozás előtt pedig felállva, anyanyelvén imádkozik felnőtt és gyermek.

A továbbiakban a bákói zeneiskoláról is szó esik, ahol a későbbi népdalénekes az öt–nyolc osztályt végezte, majd a pedagógiai líceum a következő állomás, ahol egy volt osztálytárs a kísérő. 

A legszebb időszak és annak küzdelmei

A családalapítás utáni évtizedek színhelye, az ónfalvi (onești-i) lakás sem maradhat ki az időutazásból. „Itt volt a legszebb része az életünknek” – jegyzi meg a narrátor-főszereplő, majd a nehézségekből idéz fel egyet – a tejért hajnali 3 órakor kezdődő, néha kudarccal végződő sorban állást –, amely sok egyéb küzdelemmel együtt sem tudta beárnyékolni a két fiúgyermekkel megáldott házaspár mindennapi boldogságát. „Együtt voltunk. (…) Most minden van, csak szanaszét a család” – hangzik el egy újabb kulcsmondat.

Az 1988-as sorsfordító győri látogatás, a Moldvát járva népi énekeket gyűjtő Teodóz bencés atyával való találkozás is felidéződik. Az ottani karácsonyi ünnepségen szembesült Nyisztor Ilona azzal, hogy mennyi moldvai csángó éneket tudnak a magyarországi bencés diákok. Ez döbbentette rá arra, hogy szülőfaluja szellemi örökségét otthon az elfeledés veszélye fenyegeti, és ezután kezdte gyűjteni szűkebb környezete népi kincseit, elsősorban ezekben bővelkedő édesanyjától, de más adatgyűjtőktől is.

A rendszerváltás nem gördítette el az akadályokat a pusztinai csángó magyarok anyanyelvi oktatása elől, a bákói kultúrközpont egyik illetékese azzal a megjegyzéssel igyekezett letörni az erre irányuló lendületet, hogy „ti a magyarok cigányai vagytok”. Tytti Isohookana-Asunmaa egykori finn kulturális miniszter asszony közbenjárására fogadták végül el a csángót magyar ajkú népcsoportként Románia uniós csatlakozása előtt, annak egyik kritériumaként – derül ki a portréfilmből, ami a továbbiakban azt is felvillantja, hogyan énekelt Nyisztor Ilona az Európa Tanács előtt, és hogyan gyakorol a hagyományőrző csoporttal a mai napig a helyi Magyar Házban. Az utolsó filmkockák két világ találkozásáról mesélnek: a csángó nagymama budapesti unokájának, Botinak éppen az ajándékba hozott hagyományos galuskát „mutítja meg”. Végül azt is megtudhatjuk, hogy 2024 decemberétől havonta egyszer engedélyezett magyar szentmisét celebrálni Pusztinán.

Egy egész nemzedék tükröződése

A vetítést követő beszélgetésen Kányádi Orsolya elsőként arról kérdezte Maksay Ágnes rendezőt, hogy mikor jött el a pillanat, amikor biztosan tudta, hogy el fog készülni ez a film. Az alkotó a 2019-es csíksomlyói pápalátogatást nevezte meg, amikor személyesen találkozott a hegynyeregbe pünkösdről pünkösdre elzarándokoló Nyisztor Ilonával.

– Hajnali 5 órától zuhogott az eső, és úgy sodródtunk, ahogy mentünk fölfele a nyeregbe, hogy bekeveredtem Ilonáék közé, mögé. Hallottam Ilonát, aki ugyanúgy irányította a csapatát, mint ahogy a filmben látták, és akkor is elhangzott az, amit a filmben is mondott: „meglássátok, hogy mire felérünk, eláll az eső”. Fölfigyeltem arra, hogyan beszél, hogyan énekel, hogyan figyelnek rá az emberek. Nekem interjúzni kellett akkor több emberrel, és szóltam is neki, hogy ő lesz az egyik interjúalany, ne szívódjon fel abban az iszonyatos tömegben, hanem hol talál meg a pápai mise után. Jött is Ilona, interjút adott nekem, és amikor láttam, mennyire szereti őt a kamera, és mennyire mosolygósan, életvidáman tudja elmondani minden gondolatát, eldöntöttem, hogy az ő személyén keresztül fogok eljutni végre a moldvai csángókhoz, és így fog elkészülni egy olyan film, amely a keresztmetszetét adja annak, hogy mi van ma Pusztinában. Ilona végig többes szám első személyben beszél a filmben, tehát róla van szó, de mindig az egész generációját magával viszi.

Nyisztor Ilona a moderátor felvetésére – mennyire volt kérdés, hogy a pusztinaiak beengedik a filmes stábot a mindennapjaikba? – azokat a régebbi időket elevenítette fel, amikor a falubeliek elkergették a filmeseket, és amikor hiába volt sikerük az énekléssel, voltak, akik lenézték őket, és azt mondták, hogy szégyent hoznak a településre a szereplésükkel. Így egyesek nem is merték bevallani a szomszédjaiknak, ha kiszállásra készültek. 

– Amikor felöltöztem a Cântarea României (Megéneklünk, Románia) énekversenyre, az egyik reám nézett, és azt mondta: „te-ai îmbrăcat ca o bozgoriță” (úgy öltöztél fel, mint egy „bozgor”). Csalódtak, hogy engem továbbítottak a versenyre. Haragudtam, hogy miért nézik le a mieinket, mert én az övékét nem néztem le.

Kamerák előtt megelevenedő mindennapok

A közösség életébe való belépés kapcsán Maksay Ágnes elárulta, hogy nagyon sok éven át forgatták a filmet, és az első felvétel előtt kétszer-háromszor már jártak Pusztinán ismerkedni. 

– Tulajdonképpen akkor nyílt meg Ilona, amikor még nem volt meg a pályázat, nem volt pénz, még csak az akarat volt, és elmentünk Strasbourgba, ahol az első forgatási napok zajlottak. Össze voltunk zárva, kisbusszal utaztunk két napot arrafele, kettőt vissza, és ott is ültünk két napot. Akkor éreztem, hogy Ilona elfogadott, és most már biztos lesz ebből valami. De azért Pusztinában is már harmadszorra voltunk, és még mindig nem jutottunk be a lakásba, hogy a férjét személyesen megismerjem. Nagyon izgultam, hogy ha Mihály nem áll kötélnek, ebből nem lesz film. Végül csak a negyedik alkalommal találkoztunk, de aztán nagy barátságban váltunk el. 

A strasbourgi út alatt, a felvételt megelőző beszélgetésekből rajzolódott ki a rendező előtt, hogy melyek azok az életesemények, amelyeket a stáb mindenképpen megörökít. Ilyen volt a galuskakészítés karácsonyra, a bérmálás, a november 1-jei temetői jelenet, amelyeket a filmesek a maguk természetességében rögzítettek. 

– Nagyon hamar elfogadta Ilona, hogy ne foglalkozzon a kamerákkal, annak ellenére, hogy kimozdítottuk a saját élethelyzetéből, mert minimum két kamera mindig volt körülötte. Az éles élethelyzetekben nem volt ismétlés. Nyilván az életinterjúkra, amikor Ilonát egyedül látjuk, beállítottuk szépen a képet, és olyankor volt olyan, hogy „na még egyszer, s most szemből, most hátból”, de a szituatív jelenetekbe nem szóltunk bele – tette hozzá Maksay Ágnes, majd a film két nagy erősségéről, Mátyás Mónikáról és Ritáról, egy csodaszép hangú, Ilonától és a többi asszonytól sokat tanuló, csángó énekes „vedetá”-nak (sztárnak) készülő kislányról is említést tett.

Az asszimilációt fékező erő

Kányádi Orsolya Mátyás Mónika pusztinai pedagógustól azt tudakolta, hogyan lehet a csángó magyar gyermekekkel megértetni, hogy szükségük van az anyanyelvükre.

– A legjobban úgy, ha példát mutatunk. Volt egy olyan időszak, amikor előadásokat szerveztünk a Magyar Háznál, és olyan személyeket hívtunk meg, akik a faluból mentek el, magyarul tanultak tovább, és most már dolgoznak, tanítanak. Nekik kellett mesélniük a gyermekeknek, hogy láthassák, lehet boldogulni így is. A filmben is beszéltünk arról, hogy nagyon sok támadás érte a szüleinket, nagyszüleinket, még münket es, amikor a magyar oktatás elindult a 2000-es években. De 24 év alatt sokat változott a helyzet, és hála Istennek, most már mindenki megszokta. Fontos, hogy a gyerekek megértsék, hogy az, amit örököltünk, csak úgy élhet tovább, ha mi is továbbadjuk – emelte ki Mátyás Mónika, majd azt is hozzátette, hogy igyekeznek minél élményszerűbbé tenni a magyar nyelvű foglalkozásokat.

A továbbiakban Nyisztor Ilona is hangsúlyozta, hogy az oktatás az egyetlen, ami megfékezheti az asszimilációt, azok a gyerekek pedig, akik megtanulnak anyanyelvükön írni-olvasni, középiskolásként Csíkszeredában tanulhatnak tovább. Maksay Ágnes ezt követően elárulta, hogy szándékosan nem szólaltattak meg a filmben politikusokat, és szándékosan nem utaltak konkrétan azokra a küzdelmekre, amelyek 1995-ben kezdődtek, amikor például nem engedték be a faluba az RMDSZ által hozott könyveket, sőt verekedésekre is sor került. Egyedül az egykori finn kulturális miniszter szólal meg, akinek köszönhető, hogy az Európa Tanácsban elfogadták az anyanyelvi jogokat biztosító csángó jelentést.

Az együttlét végén Nyisztor Ilona és asszonytársai – Mátyás Mónika, Beta Anna és Botos Mihaela – elénekelték a film címadó dalát: „Ha folyóvíz volnék,/ sohase búsulnék,/ hegyek, völgyek között/ zengedezve járnék.”

Nyisztor Ilona így búcsúzott közönségétől:

– Olyan jó érzés, hogy minket is emlegetnek, minket is számontartanak. Isten fizesse!