„Medvekaland”
Az 1960-as évek végén Kovásznán nyaraltunk a férjemmel együtt. Élveztük a gyönyörű táj különlegességeit: a főtér közepén fortyogó „pokolsárt”, a patak medrében feltörő gázbuborékok lengő gyöngysorát a sodró vízben, a pincék mofettáit és a borvizet adó kutakat a házak udvarán. A környéket is bejártuk. Minden nap más-más irányba mentünk felfedezőútra.
Így került sor a „málnászásra” is. Nem mennyiséget akartunk szedni, csupán enni szerettünk volna a „tövéről”. Ezért csak egy-egy csészét vittünk magunkkal, és fényképezőgépet, semmi mást. Egyre feljebb és feljebb kapaszkodtunk. Észre sem vettük, hogy miközben jóllaktunk málnával, és a csészét is teleszedtük, nagy utat tettünk meg. Elfáradtunk. Elég volt aznapra a kalandból. Alattunk, messze lenn, szekérút kanyargott, oda kellett leereszkedjünk ahhoz, hogy visszatérhessünk a szállásunkra. A tüskés, málnabokros vágaton keresztül megtépázva, kimerülten érkeztünk le az aljba. Némán kezdtünk bandukolni Kovászna felé, amikor utolért bennünket egy rönkszállító szekér.
Érdekes alkotmány egy ilyen szekér. Olyan hosszú, amilyen hosszúak a rönkök, amelyeket visz, mert ezeket az első és a hátsó pár kerék haránttengelyére fektetik fel és kötözik oda. Ilyenformán az első és hátsó kerekek között a szálfák teremtik meg az összeköttetést. Bakk helyett a rájuk vetett pokrócon ült a kocsis, kopottas zöld erdész kalappal a fején, hétköznapi szürke posztó székely harisnyában.
– Üjjenek féé, leviszem magikat – ajánlotta barátságosan, csapzott mivoltunkat látva. Habozás nélkül felkapaszkodtam mögéje a pokrócra, férjem gyalog jött a szekér mellett. Tehette, mert a meredeken lejtő hajtűkanyaros úton lassan haladt a hosszú rakomány. Az ember időnként leszállt, féket szorított az egyik kerékre, és kantáron vezette a lovakat.
Egyenesebb szakaszokon visszaült a pokrócra.
– Aztán medvét láttak-e málnászás közben? – kérdezte egy ilyen alkalommal.
– Sajnos nem, pedig szívesen megnéztem volna – válaszoltam magabiztosan.
Huncut mosollyal, nyilakat lövellő szemmel fordult felém az ember:
– Enni vetett vóna a naccsága a gatyaacskának, ha meglássa a medvét! – mondta vidáman, könnyedén.
A „székelyül” nem értők kedvéért: ijedtében becsinált volna a nadrágocskába a nagysága, ha meglátja a medvét.
A hangsúlyokat sajnos írásban nem lehet visszaadni, pedig az is hozzátartozik ehhez a nagyszerű mondathoz. Ilyen találóan, pontosan, ugyanakkor tk. udvariasan és választékosan, fölényesen, kicsit gúnyosan rendreutasítani a balga városit – művészet.
Anyanyelvünk és népünk nagyszerű művészete!
Férjem lefotózta a jelenetet, én otthon lejegyeztem, és azóta is nyaranta eszembe jut a feledhetetlen mondat.
Beke Anna
