Hétköznapi történet
Jólesik az ember lányának, ha figyelnek rá, ha meghallgatják vagy éppenséggel elolvassák a történeteit. Kedves idős ismerősöm – aki nem messze lakik tőlem, így szinte naponta összehoz pár percre a reggeli bevásárlás – gyakran megajándékoz a visszajelzéseivel. A napokban Kádár Anna néni június 24-i lapszámunkban közölt medvesztorijának folytatása után érdeklődött, és most kimondottan (de nem kizárólag) az ő kedvéért megosztom ezt is olvasóinkkal.
– Tizenhárom éves koromban, 1951 januárjában költöztünk Csíkszeredából Marosvásárhelyre édesapám itteni tartományi erdőigazgatói kinevezése okán. A Rózsa utcában utaltak ki nekünk egy szobát öt-hat hónapra, onnan a Papiu Ilarian utcába kerültünk egy kétszobás szuterénlakásba. Pár év múlva aztán egy hármas cserével a Ștefan cel Mare 16. szám alatt állapodtunk meg, az egykori főispáni lakásban. Összesen kilenc család lakott ott három épületben, az udvar közös volt. Tizenhat éves, tizedik osztályos voltam akkor, és az akkori rendelet szerint érettségiznem kellett. Na, de ez egy másik történet. Édesapám tartományi erdőigazgatóként gyakran úton volt a szolgálati kocsijával, egy Cadillackel, amelynek az első üléséből hátrafele kinyílt két gyerekülés. Ez nekünk tökéletesen megfelelt az öcsémmel, így apukánkkal tarthattunk, amikor a vidék erdőit, például a Görgény völgyét járta. Ezeken a kiszállásokon édesapám mindig vadászkalapot viselt, aminek a karimájára rá volt tekerve két megfelelő hosszúságú damil egy apró horoggal és egy kicsi ólomnehezékkel. Amikor megérkeztünk a terepszemle helyszínére, apukám mindig biztatott minket az öcsémmel, hogy halásszunk. A patakban rothadó farönkök alól lárvákat szedtünk ki, azokat vetettük be csalinak. Egyik alkalommal, amint a Görgény völgyében vártuk a kapást, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy tőlünk mintegy száz méterre, a szemközti hegyoldalon, ahol pár évvel azelőtt kiirtották a fákat, málnászik egy medve. Megnézett minket magának, de semmi érdeklődést nem mutatott irántunk, szedegette tovább a gyümölcsöt, mi pedig folytattuk a halászást. Amikor aztán a nap végén számba vettük a zsákmányt, kiderült, hogy szerencsét hozott nekünk a bundás társaság, ugyanis 72 pisztrángot fogtunk egyetlen délután leforgása alatt. Nagy sikerélmény volt ez nekünk. Mire édesapám visszajött a terepszemléről, mi már ki is beleztük a halakat. Ez volt az első medvekalandunk a Vásárhelyre költözésünk után, de nem kellett sokat várnunk a következőre sem. Egy tavaszi napon a vadőrök jelezték édesapámnak, hogy valahol, egy barlangszerűségben két medve vert tábort, egy anyamedve és egy fiatalabb nőstény, minden bizonnyal a lánya, és mindketten utódokat hoztak a világra: az idősebb medve három bocsot, a fiatalabbik kettőt. A rangidős szülő elpusztult, a lánya pedig ott maradt öt kicsi élettel. Szegény szoptatta őket, amíg tudta, de az a kicsiknek nem volt elég. A vadőrök az éhes állatkák hangjára figyeltek fel, így derítették ki a történteket, a felnőtt medve azonban nem vette jó néven a közelségüket, így végleg elhagyta a területet, maga mögött hagyva az éktelenül ordibáló medvebocsokat. Apukám a hír hallatán azonnal rendelkezett: hamar autót szerezni, bele egy nagy ládát, és irány „medveország”. Össze is szedték az elárvult jószágokat, és ezután jött a nagy kérdés: mi legyen velük? Az erdőhöz legközelebb eső faluban szereztek tehéntejet, egy literes üveget töltöttek meg vele, és még maradt tartalék is. Kerítettek valahonnan egy cumit is, amit aztán rászereltek a tejesüveg szájára.
Anna néni egy pillanatra megpihent a mesélésben, hogy aztán – mint egy izgalmas film rendezője – egészen más jelenettel folytassa.
– Este ülünk a bálterem méretű főispáni konyhában, és egyszer csak valami zajra leszünk figyelmesek. Lehetünk vagy öten-hatan: édesanyámon és az öcsémen kívül az egyetemi barátnőm nagynénje is ott van, aki Csíkszeredából jött látogatóba, és még egy leányka, akit, mivel már dolgoztam, én fogadtam meg, hogy segítsen a betegeskedő édesanyámnak a házimunkában. Hirtelen megjelenik valami fekete gomolyag az ajtórésben, és elkezd kóvályogni a konyhában, mindennek nekimegy, mindenbe beleveri magát. Meg sem tudunk eléggé lepődni a furcsa látványon, és máris négyszer egymás után megismétlődik az előbbi jelent, amíg mind az öt gomolyag célba nem ér. A sort édesapám zárja, kezében a félig üres cumisüveggel. Nagy volt a riadalom, mindenki menekült, ahova tudott. Az öcsémnek voltak halai, ő ijedtében az akvárium tetején kötött ki. Amikor aztán megtudtuk, hogy miről van szó, lecsillapodtunk, és mi is adtunk tejet a váratlan „vendégeknek”. Másnap reggel elmentem az üzletbe, és vettem marmeládot, azt jó vastagon kenyérre kentem, és felszolgáltam az újdonsült kosztosainknak. De azoknak a kenyér nem kellett, csak a lekvárt takarították le róla ügyesen. Miután jóllaktak, összebújtak, és egy fél órát szundítottak. Amikor aztán egyikük megmoccant, elindult a „tatárjárás”. Az öt medvebocs újra mindennek nekiment, sírt, ordított. Tarthatatlan volt ez az állapot, de egyelőre nem volt mit tennünk. Az öcsém, aki bolyais diák volt, eldicsekedte az iskolában, hogy nekünk öt medvénk van otthon, a tanórák után fel is sorakozott az udvarunkon az egész osztály mackólátni. Másnap aztán, amikor édesanyám egyedül volt otthon, megjelent a lakásunk előtt egy alacsony, tömzsi emberke, a kopasz fején pár félrefésült tinccsel. Anyukám nem nagyon tudott románul, így a látogató kézzel-lábbal igyekezett elmagyarázni, hogy ő a városban állomásozó Fransini cirkusz igazgatója, és a medvéink közül kiválasztana kettőt a műsorába. Édesanyám gyorsan felhívta telefonon apukámat, aki hamarosan hazajött, és elmagyarázta az úriembernek, hogy ő nem rendelkezhet a medvék fölött, azok az állam tulajdonai, ezért az átadásukhoz engedélyre van szükség az erdészeti minisztériumtól. A kicsi ember még aznap elutazott Bukarestbe, másnap hozta az engedélyt. Így aztán kiválaszthatott magának egy hím és egy nőstény medvebocsot, amelyek készségesen vele is tartottak. A másik három bocs minisztériumi utasításra az akkor létesített bukaresti állatkertbe utazott. Így ért véget a pár napos medveuralom az utána egy ideig szokatlanul csendesnek tűnő otthonunkban.
