Csütörtöki kimenő
Egyre ritkábban hangzik el ez a kérdés a modern európai (és más civilizált) falvak és városok körében családilag. Ugyanis az emberiségnek eme emancipálódott része, amely a hagyományok és újítások szokásos ellentmondásában hánykolódik, nem tudja eldönteni végérvényesen, melyik változat mellett tegye le a garast. Már hogyha rendelkezik egyáltalán letehető garasokkal. Világosabban fogalmazva, vezessen-e rendes – nagyanyáink korából örökölt – háztartást, vagy simuljon a vacsoraközpontú családmodellhez. Még világosabban, az ebéd mint társas találkozás és közös étkezés kimarad, elmismásolódik a munkahelyi kötöttségek és napi munkaprogram okán, a családok reggel futva, este pedig hótfáradtan találkoznak. A kegyelmi időszak a szombat-vasárnap, már ahol nincs a családtagok munkarendjébe betáblázva az ügyelet is.
A vacsora szentsége egyre nő, holott a dietetikusok arról igyekszenek minket (titeket, őket) meggyőzni, hogy ne vacsorázzunk este hat óra után, és lehetőleg könnyű vacsorával a gyomrunkban huppanjunk le a tévé elé, ahol rettenetes, rémséges hírek várnak minden ízlést kielégítően, valamint olyan filmcsatornák, ahonnan csorog a vér, erőszak és a világ buja baja.
Az ebéd tehát, ha tételünk a mindennapokban igazolást nyer – elsikkad, ellégiesedik, mint a határok Európában az unión bévül, jelentéktelenné válik, és lassan kivész a rendes, bőséges, táplálóan erősítő, felfrissítő vagy elálmosító ténykedések köréből, családias jellege (összetartozást erősítő szerepe) legendává nemesül, a messzeség és nosztalgia bűvkörébe kerül át, szelíd óhaj lesz.
Ezért, ha felteszik nekünk a kérdést, olykor váratlanul és őszinte indulattal, nem tudunk rá hirtelenjében mit felelni. Vagy rögtön régi titkos kedvencünket kérjük, bízva abban, hogy a kedvenc kaja minden alkotóeleme kamránk mélyén már évek óta erre vár, lábasba, serpenyőbe, fazékba ugrásra készen.
A nagy főzemény maradéka kis lábosokba kerül, becsúsztatjuk a jégszekrénybe, és másnap vacsorára megkaphatjuk, amely a vacsorát mondhatni bearanyozza. (Maradjunk ennyiben.)
A kérdés a tévé főzőműsoraiban aktuális. Ott furton furt főznek, sütnek, abárolnak, besamelt készítenek, mángorolnak, cifráznak, tortáznak, ízesítenek, fűszereznek, karamellizálnak, és egyéb újabb és régebbi keletű gasztronómiai terminus technicusokkal szaporítják nézőink szókincsét és ízlelőbimbóit.
Az emberiség, az ebédhiányos emberiség pedig mindezek dacára magasabbra nőtt, mint apáinak nemzedéke, állapították meg az orvostudomány jelesei, pl. a közmondásosan termékeny fantáziájú és jól felszerelt laboratóriumokkal rendelkező fura brit tudósok egy hordája.
Lehet, hog tévedek, de manapság az asztronómiánál és asztrológiánál a gasztronómia sokkal népszerűbb, annak ellenére, hogy a civilizált emberiség a napi háromszori rendszeres étkezés helyet a napi kétszeri-ötszöri rendszertelen étkezésre tért át. Úgy tesz, mintha nem lenne fontos, holott tudjuk, ahhoz, hogy az emberiség filozófiai-művészeti-irodalmi vagy mérnöki fejtegetésekbe bonyolódjék, előbb táplálkoznia kell. (Nem csak én mondtam, állítólag Marx is megjegyezte egy helyütt. A bátrak és ráérősek kikereshetik az idézet pontos helyét és alakját.)
