Ha a házba új lakó költözik, a régi (feltehetően kimeszelve) elhagyja addigi honát – az új ember pedig semmit sem szeret a megvásárolt, megszerzett, megörökölt, kibérelt lakásban. Átalakítási düh vesz erőt rajta. Az átalakítás természetesen a kényelmét és fényűzését kívánja szolgálni, amire az előző lakó (lakást lelakó) képtelen volt, nem tartott rá igényt. Más dolgokat is feltételez, amelyre nincs terünk, nem fejthetjük ki bővebben.
Marad viszont mesteremberek feltűnése, felvonulás és a nyomban színre lépő zaj, kopácsolás, fúróvisítás, bontás, zsinatolás, zörej, lezuhanó nehéz valamik, padlócsiszolás, ciklingelés és falfúrás, tipnik behelyezése a köz- és magánfalakba, meszelés, ablakcsere, plafonátszerelés, huzalok, drótok és csövek beépítése, kivétele, a fürdőszoba átcsempézése, amely míveletek mind-mind robajjal, zakotával, dübörgéssel, rengéssel, kisebb cunami-effektussal, magas frekvenciával, ütemes zsibbasztó vashorkolással járnak. Persze a lakás csak folyvást szépül és kényelmesedik, komfortosabbá válik, a kamra szűkül, olykor el is tűnik, a konyha tágul, a fürdőszoba kezd Karlovy Varyhoz hasonlítani, vagy legalábbis a monarchia egykor divatos fürdőhelyeihez simul kiépítettségben. Világításcsere, padlófűtés, macskazug, kutyapalota, beüvegezett patio. Toronyóra aranylánccal. (Már nem divat a vöröscsillag.)
Világos, hogy az irigység beszél belőlem. Ezt meg kell bocsátania az olvasónak. De az átalakításnak vannak szomszédspecifikus mellékhatásai, amelyekről, ha megkérdezzük orvosunkat vagy gyógyszerészünket, az a válasz, hogy el kell viselni, nincs mese, joga van lakását fenekestől felfordítani. A csendórák erre a rövid (?!!) időszakra felfüggesztetnek, hiszen az állampolgár kényelme és magánpalotájának növekvő funkcionalitása elsőrendű kívánalom, elsőbbséget élvez a régebbi lakók soha meg nem szerzett előjogaival szemben.
Ilyen mellékhatás a növekvő idegesség, és a gyakori kérdésföltevés, melyre sem családtagjainktól, sem a hivatalos jósdáktól, az illetékes hatóságoktól nem kapunk választ: meddig tart még? Mi az istennyilát csinálnak most? Ezeknek semmi sem elég? Pont ebben az órában kell a bányászcsákánnyal és szénfejtőkalapáccsal munkába állniuk? Ezeknek semmi sem szent? Szétverik a blokkot.
Másodsorban, nem halljuk egymás hangját – van ebben olykor némi vigasz is –, ámbátor a jelenségben benne foglaltatik a szenvedő állampolgár fülileg megállapított süketülő tendenciája is, nem lehet zenét hallgatni, nem tudjuk, mikor csengetnek, és nem halljuk meg a postás vagy egyéb közfeladatot ellátó faktor hozzánk való jóságát és indulatát. A folytonos remegéstől összekoccannak, hangversenyt adnak Frida nagymama porcelán tányérkái, majolika étcsészéi, amelyekből annak idején Bécsben/Pozsonyban/Lembergben ferencjóskában dédnagyapátok megkínálta Ferenc Ferdinándot, mielőtt az elsietett volna Szarajevóba. Szegény. Ha akkor csak egy kicsit is totojázik felmenőnk, nem tör ki az I. világháború.
De ez csak afféle mellékvonulat, a már említett új lakó valószínűleg egyszer csak befejezi a lakáskényelmesítést – elfogyott a pénze, megelégelte a mesteremberek packázását, tényleg elégedett a munkával –, és akkor áldott csönd lesz. Csupán a ház előtt szaporodnak meg a parkoló új gépkocsik, kiszúrjuk, melyik az új fiúé-leányé, és a lépcsőházban a korláthoz láncolva többszöröződik a kerékpárok száma. Csak remélni tudjuk, hogy elférünk majd mellettük a banyatankkal, midőn a vásárból megrakottan hazacipekedünk. Abban is reménykedhetünk, hogy nem buliznak minden hétvégén. De ez aztán tényleg kiszámíthatatlan (utópisztikus) tényező.
