2010. május 31-én a magyar Országgyűlés törvénybe iktatta, hogy június 4-e, az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulója a nemzeti összetartozás napja. Azóta határon innen és túl megemlékeznek arról a trianoni békeszerződésről, amely újrahúzta a háborúban vesztes Magyar Királyság (mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik utódállama) új határait. A történészek megegyeznek abban, hogy a területrendezés a győztesek nagyhatalmi érdekeit szolgálta, többek között azt, hogy szétzúzzák a Kelet-Közép-Európa szívében levő birodalmakat, meggyengítve ezzel elsősorban gazdasági erejüket. Ennek a döntésnek az áldozatai pedig, ahogy sokszor a történelem során, azok a kisemberek voltak, akik különböző nemzetiségek tagjaiként az adott történelmi időszakban meghúzott határokon belül együtt éltek, együttműködtek, hiszen a mindennapi életben egymásra voltak utalva. Az a szomorú, hogy a trianoni szerződés után több mint egy évszázaddal is vannak olyanok, akik az ebből fakadó történelmi sérelmeket előhozva, társadalmi, gazdasági és szociális frusztrációjukat kiélve, súlyos szavakkal dobálóznak, és továbbra is egymás ellen szítanak különböző – a határmódosítás miatt – kisebbségi sorsban élőket és többségieket. A szuverenitás köntösébe bújva anakronisztikus nacionalista retorikát fújnak azért, hogy leplezzék társadalmi szerepvállalásuk kudarcának frusztrációit. Nem fogadják el azt a tényt, hogy a jövőt nemtől, kortól, nemzetiségtől függetlenül az összefogás, az együtt munkálkodás és gondolkodás, a kooperáció jelenti egy olyan egységes Európában, amelynek közös értékei vannak. Akárcsak az első világháború és a második világégés előtt, most is nagyhatalmi berzenkedők árnyékában kell helytállni, kitartani és ragaszkodni olyan egyetemes értékekhez, amelyeket történelmünk során elértünk. Jó lenne, ha közös akaratban kifejezhetnénk, hogy lejárt az ideje az erőszakos határmódosításoknak (lásd Ukrajna), az etnikai megkülönböztetéseknek, a nacionalista szlogeneknek, és sorolhatnánk mindazt, ami még mindig mérgezi a közgondolkodást.
És észhez kell térnünk végre nekünk, magyaroknak is, határon innen és túl. Mert az igencsak szomorú, legalábbis nekünk, határon túliaknak, akik akaratunk ellenére kerültünk más országhoz, hogy még mindig vannak, akik azt osztják, hogy ki az igazi magyar, és hogy van-e értelme az „elszakadt mostohatestvéreket” felkarolni, támogatni. Még mindig azt osztják egyesek, hogy mi lett azzal a közpénzzel, amelyet egy legitim magyar kormány arra fordított, hogy fenntartsa, ápolja az egy nemzeten belüli kapcsolatot a megmaradás érdekében. Nekünk meg kellett szoknunk, el kellett fogadnunk, alkalmazkodnunk kellett ahhoz, hogy immár több mint száz éve más országban élünk együtt a többségiekkel, de attól még az anyanyelvünk, a kultúránk magyar maradt. És ezt nem volt könnyű egy évszázad alatt megőrizni, ápolni. És igyekeztünk úgy élni ezzel, hogy a kapott haza kulturális értéktárát gazdagítsuk. Ennek a szimbiózisnak egyformán kellene örüljenek a többségiek és a kisebbségiek. Anélkül, hogy azt osztanánk, ki volt itt először, és ki kulturáltabb a másiknál, mert a jövőnk közös kell legyen az immár száz éve átalakult határok között. Szabaduljunk már meg Trianon átkától, amely a kilátástalan történelmi álmodozás mély bugyraiban tart!
