* Forrás: Wikipédia/ Ludwig Angerer – Semmelweis Museum of Medical History
Képzeljük el, hogy belépünk a 19. század közepének egyik legmodernebb kórházába, a bécsi közkórházba. A folyosókon elegáns orvosok sietnek, a legújabb tudományos elméletekről vitatkoznak. Ám a szülészeti osztályok felől nem a születés örömének hangjai, hanem rettegő suttogás hallatszik. Az anyák szó szerint térden állva könyörögnek, hogy inkább az utcán szülhessenek, mintsem az orvostanhallgatók klinikájára kerüljenek.
Nem alaptalanul. Az I. számú szülészeti klinikán tízből egy, de volt, hogy tízből három anya halt meg napokon belül, miután világra hozta gyermekét. A tettes? Egy rejtélyes, könyörtelen kór: a gyermekágyi láz.
Volt azonban egy fiatal, mindössze 28 éves magyar orvos, aki képtelen volt belenyugodni ebbe a vágóhídi statisztikába. Semmelweis Ignácnak hívták.
A rejtély, amit a dogmák eltakartak
A kor nagy tekintélyű professzorai ezerféle okot találtak a tömeges halálozásra: a rossz levegőt (miazmát), a kórház feletti csillagképeket, a nők szemérmességét, sőt még a pap csengőjének hangját is, amely a haldoklókat látogatva megrémítette az anyákat.
Semmelweis viszont nem elméleteket gyártott, hanem adatokat gyűjtött. Észrevett egy megdöbbentő ellentmondást: a II. számú klinikán, ahol nem orvostanhallgatók, hanem bábák (szülésznők) vezették le a szüléseket, a halálozási ráta elenyésző volt az I. számú klinikához képest.
Miért haltak meg az anyák ott, ahol a „legképzettebb” kezek nyúltak hozzájuk, és miért maradtak életben ott, ahol a kevésbé iskolázott bábák segédkeztek?
A válaszra végül egy tragédia világított rá. 1847-ben Semmelweis jó barátja, Jakob Kolletschka professzor boncolás közben megvágta az ujját egy szikével, és napokon belül pontosan ugyanolyan tünetekkel halt meg, mint a gyermekágyi lázban szenvedő anyák. Semmelweis ekkor jött rá: a betegséget maguk az orvosok terjesztik.
Láthatatlan gyilkosok
Abban az időben az orvostanhallgatók és a doktorok reggelente a boncteremben kezdtek, ahol puszta kézzel vizsgálták a fertőző betegségekben elhunytak tetemeit. Innen – egy gyors, felületes szappanos kéztörlés után – egyenesen a szülőszobába mentek, hogy megvizsgálják a vajúdó nőket. Semmelweis rájött, hogy a kezükön a hullákról származó láthatatlan „részecskék” tapadnak meg, amelyeket közvetlenül a sérülékeny anyai szervezetbe juttatnak.
A bábák viszont nem jártak boncolni, így nem veszélyeztették a szülő nőket.
A megoldás zseniálisan egyszerű volt: elrendelte, hogy a boncolás és a betegek vizsgálata között mindenki köteles klórmeszes vízzel alaposan, körömkefével kezet mosni, amíg a hullaszag teljesen el nem tűnik.
Az eredmények sokkolóak voltak. A kézmosás bevezetése után a halálozási arány szinte azonnal 18%-ról alig 1% körüli szintre zuhant. Semmelweis bebizonyította az igazát. Megmentette az anyákat.
A zseni tragédiája: amikor az igazság túl fájdalmas
Azt gondolhatnánk, hogy a bécsi orvostársadalom a nyakába borult, és ünnepelte őt. Ehelyett a legmélyebb felháborodás fogadta a felfedezést.
A kor büszke orvosai sértésnek vették a feltételezést, hogy az úriemberekből álló orvosi kar keze „koszos” lenne, és hogy ők maguk okoznák a pácienseik halálát. Ráadásul a baktériumokat ekkor még nem ismerték (Louis Pasteur és Robert Koch évtizedekkel később fedezte fel ezeket), így Semmelweis nem tudott tudományos, mikroszkóppal bizonyítható magyarázatot adni – csak a statisztikáit mutathatta.
A kollégák elfordultak tőle, kigúnyolták, a kórházi szerződését nem hosszabbították meg. Semmelweis hazatért Pestre, ahol a Rókus Kórházban ismét csodát tett a kézmosással, de a nemzetközi elismerés elmaradt.
A folyamatos harc, a meg nem értettség és a bűntudat – hogy tudta, korábban hány anya halt meg miatta is – felőrölte az ide geit. Viselkedése agresszívvá és kiszámíthatatlanná vált. 1865-ben, alig 47 évesen, csalással egy bécsi elmegyógyintézetbe zárták. Ott az ápolók brutálisan bántalmazták, és a sors fintoraként egy elfertőződött seb miatt kialakult szepszisben – ugyanabban a vérfertőzésben, amitől az anyákat megmentette – halt meg.
Utóirat az utókornak
Semmelweis Ignácot ma „az anyák megmentőjeként” tiszteli a világ, a nevét egyetemek és kórházak viselik, a klóros vizes kézmosás története pedig az orvostudomány egyik legnagyobb mérföldköve.
Története nemcsak a tisztaságról szól, hanem az emberségről, a megalkuvást nem tűrő igazságkeresésről és arról a bátorságról, amellyel egyetlen ember képes volt szembeszállni a világ összes dogmájával – hogy életet mentsen.
