A Stromboli olyan, mint a romániai nyugdíjemelés. Hol felbukkan biztatón a távoli láthatáron, hol eltűnik a messzeség ködében. Badarság persze a világ egyik legaktívabb vulkánját a politikusok ígéreteivel összevetni, de nem tehetek róla, az elmúlt napokban, amikor a Tirrén-tenger kalábriai partjainál a hol halványan, hol markánsabban kirajzolódó vulkáni kúp feltűnését figyeltem, önkéntelenül is ez jutott eszembe. Noha tudtam, hogy a természeti jelenség, vagyis a tűzhányó akkor is a helyén van, amikor nem látszik. De azt is, hogy amit a honi országvezetők előrevetítenek, arra semmilyen bizonyosság, semmiféle garancia nem létezik. Mégis, az ember gondolatai ide-oda csaponganak. Olyankor is, ha ősz idején tengerparton nyaral. Mondjuk Olaszország legszegényebbnek tartott, de ugyancsak gyönyörű régiójában, ahol napi gondjairól, ha akarja sem képes megfeledkezni, mert például mindenfélét, az árakat is próbálja összehasonlítgatni. Pedig mielőtt elutaztunk, éppen egy olyan hét volt itthon, amikor a médiában a rég esedékes nyugdíjemelés, csúf szóval indexálás hírét lebegtették az illetékesek. A jövőre vonatkoztatva nyilván. Miközben a lej megállíthatatlan romlása egy vulkáni katasztrófa következményeivel vetekszik. Nem csak a nyugdíjasokra vonatkoztatva, de rájuk különösen. Nem csoda, ha a legfrissebb romániai felmérések szerint az életszínvonal csökkenése és az elszegényedés aggasztja leginkább a romániaiakat, és ezek a félelmek erősebbek, mint az Európai Unió legtöbb tagállamában. A felmérés szerint az itteni válaszadók 62 százaléka tart az életszínvonal csökkenésétől, szemben a 40 százalékos uniós átlaggal. A szegénység miatt 48 százalék aggódik, míg az EU-ban átlagosan 32 százalék. Az ide vonatkozó olasz százalékarányt nem ismerem, de az olaszok vidám emberek, valószínűleg a gondjaikat is másképp élik meg, mint mi, akkor is, ha szegényesebb vidéken kell boldogulniuk, mint a gazdaságilag fejlettebb régiók lakói. Úgy, hogy amijük van, azt sokkal jobban megbecsülik, felfuttatják, mint mifelénk. Ott van nekik például a cipolla, Kalábria vörös aranya, erdélyiként én egyszerűen vöröshagymának mondanám. Kinézésében alig különbözik a kibéditől, az íze sem jobb azénál. De istenítik, és egész ipart, kereskedelmet, vendéglátást, turizmust, szórakoztatást építettek rá. Tropea, Itália egyik valódi tengerparti gyöngyszeme a cipolla jegyében él, ragyog, pompázik. Bármerre jársz a virágzó településen, patinás óvárosban, korszerű lakótelepen, valamiképpen a hagymába, annak valamilyen származékába botlasz. Hagyományos piacon, zöldségüzletben, ajándékboltban, vendéglői étlapon, fagylaltozóban, bárban, drogériában, turisztikai központokban, mindenütt. Tényleg szinte mindenre felhasználják a tropeai vöröshagymát. Lekvár, üdítőital, fagylalt, kozmetikum is készül belőle. Hűtőmágnes is természetesen. Nagyon sokan élnek belőle. Nem ragozom, a témát mindenki tovább gondolhatja. S hogy Kibédet is említettem? Igen, nem tudtam feledni. Az ottani vöröshagyma valamivel kisebb a tropeainál, és esetenként kicsit csípősebb is annál, de van, aki éppen emiatt szereti. Népszerűsítésében persze van némi kivetnivaló. A reklámozása többnyire kimerül abban, hogy a főút mellett kiteszik csábításként a ház elé. Ennél azért több kell, ha tudatni akarunk valamit a világgal. Nekem viszont nem ezzel a kedves kis településsel van bajom, pláne, hogy nem is ókori tengerparti üdülőközpont, mint Tropea. A jelenségről magáról viszont jó néhány országos következtetés levonható. A gazdálkodásban ilyen téren bizony nagyon le vagyunk maradva. Annál több dologban viszont listavezető az ország. Inflációban például. Vagy abban, ahogy egymást követik a kormányfőjelöltek. Megy ez nekünk, kérem! Mindig mindenben van másik! Hopp! Elő a kalapból! De nehogy már bohóckodni kezdenék! Ezt hivatalból megteszik sokan mások. Maradjunk földközeli derűnknél! Ma van a kopaszok világnapja. Tehát: Világ tarjai, egyesüljetek!
