Az idők szavára hallgatva begyújtottunk. Reggelente fűtünk be magunknak, nem másoknak, ha félreértettél volna, sietek megvilágosítani elmédet, és jóindulatunkról, illetve fázásunkról is biztosítalak, ó nyájas és hasonlóan didergőre váltó olvasó. Egyelőre óvatosan, csak fél órácskát hagyjuk a kazánt dohogni. Ennyivel is kimelegszik ez idő tájt az egész lakás. Mint otthon ülő, merem állítani, estig elegendő a belhőmérséklet. A tévéhíradóig mindenképpen nem esik súlyos kifogás alá, akkor aztán újabb „próbafűtés” következik.
Ez az ún. „próbafűtés” még a kollektív és lakótelepi kazánházak boldogtalan korszakából maradt reánk, fészkelte be magát szókincsünkbe. Jelesül ez azt jelentette – a fiatalabb önkazánvilágba született fázótársaimnak említeném –, hogy október 15-én indulhatott meg a kollektív melegítés oly módon, hogy a legfelső emeleten lakó kiürítette a tavasz óta levegővel telt és vastag pakurával szennyezett csöveket, a vécékagylóba eresztve a bűzös levet, mindaddig, amíg meleg és már tisztább vizek csordogáltak ki a csövön. Akkor a családok más tagjait arra biztatták, hogy fogdossák gyakorta a fűtőtesteket (hazai szóhasználatban, magánszférában a kalorifereket), és jelentsék időről időre boldog és felszabadult mosolykedéllyel: melegszenek, mi több, forrósodnak az öntvényparipák az ablakok alatt.
Persze ez nem volt ilyen pofonegyszerű. A fűtés megindításának az volt az alapfeltétele, alkotmányos és törvényben szabályozott indoka, ha a hőmérséklet október tizenötödike előtt három napon át 5 vagy 6 Celsius-fok alá mert süllyedni. (Lehet, hogy a hőminimum tekintetében tévednék, ezért kedves tapasztaltabb didergőtársaim a múltból majd ki fognak alkalom- és facebook-adtán javítani, nem kis lelki diadallal, hogy jobban emlékeznek a fűtés mikéntjére, mint e sorok írója.)
Ha aztán a fűtés belelendült a rutinba, akkor szabályozása lehetetlen volt, a fűtőtestek csapjai, kormányai (miként a jelenlegi hazai állapotokkal is illusztrálhatnám) működésképtelennek bizonyultak. A legegyszerűbb és legősibb szabályozás és hőmegtartás az ablakok, bejárati ajtók ki-, illetve bezárása, avagy a kereszthuzat képzése volt, marad(t).
Azóta sokat változtunk. Minden házban van már saját kazán és egyéni fűtésrendszer. Korlátozás nélkül. (Azaz az egyetlen korlátozó tényező a számlák növekvő nagysága – vö. mértani haladványban.) És ezzel kapcsolatban ismételten figyelmeztetnek a szakemberek, hogy a sok-sok kazánhoz sok-sok, rendszerint ugyanannyi kémény tartozik, ezek pedig tekintélyes mennyiségű szilárd részecskéket eregetnek ki szüntelen az atmoszférába, mely nagyban hozzájárul a levegőszennyezéshez, ill. a környezeti károk tetemesítéséhez. Vissza kellene térni a kollektív fűtéshez (!?), vagy másféle fűtőanyagot kellene fogyasztani, nem föld- és/vagy aragázt. Elektromosat, fát (energiafűz), házi szélerőművet beszerezni, atomreaktort a hozzá rendelt marosi vízállással stb. (Csak megjegyzem: az aragáz nem menyasszonyi eredetű.) Ezenfelül termelődik a szén-monoxid az elégtelen égés következtében, gyakorta kell (át)szellőztetni a lakást, nem különben szén-monoxid-érzékelőt beszerezni.
Vedd mindehhez: rajtaütésszerűen jelennek meg az ellenőrző közegek (háromtagú brigádok), keménykednek, büntetnek, javasolnak, mérnek, végzik a dolgukat. És mi fizetünk.
Midőn ezeket a sorokat írom fűtőtest(vér)em testmeleg, hozzábújok: már nem is érzem magamat magányosnak. (Részvéttáviratokat a szerkesztőség címére kérem postázni.)
