Korondi Emese álombélyegei

Lélektánc valós és szürreális határán

Ha valaki meghív az álmaiba, előtte alaposan elpakol, vagy éppen vendégfogadósra díszíti a lélekteret. Korondi Emesénél egészen más a helyzet. A marosvásárhelyi származású, Budapesten élő alkotó, az Álombélyeg című új verseskötet szerzője a lehunyt szempár mögött kirajzolódó titkos szoba legőszintébb színeit, neszeit, alakjait villantja az olvasó elé. Nem tárja, csak villantja egy sóhajtásnyi időre, minden előzetes felkészítés vagy utólagos magyarázkodás nélkül. Csupa kisbetűvel születő lírája olyan, mint az egymást váltó szívdobbanások megunhatatlan – mert sosem egyforma – zenéje, ezért is jó újra meg újra meghallgatni, elolvasni. 

Május 30-án szülővárosa Bernády Házába hozta el a – korábban főként digitális fórumokon megmutatkozó – szerző a nyomdafriss könyvet. Az együttléten Kuti Csongor, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem docense mutatta be az Álombélyeget, amelynek kapcsán írásról, költészetről, kísérletezésről és annak kötetlen megjelenési tereiről is szó esett.

Nem volt alkalmam a rendezvényen részt venni, a kötet azonban így is megtalált. Kétszer olvastam el, és közben egyre-másra követeltek helyet maguknak bennem a gondolatok. Mégis a végéről kezdeném, a pillanattól, amikor másodszor csuktam össze a könyvet. Akkor fedeztem csak fel, hogy a lírai vallomásokat hét részre – mintha a hét napjaira – tagoló álombélyegek 11 további verssel alkotnak egy-egy szerkezeti egységet. Mintha minden ilyen megnyilatkozás a többletjelentéssel bíró hét esztendő 12 hónapját rejtené magába. Az időrendiséget a tartalomjegyzékben is felfedezni véltem, hiszen míg az első és második álombélyeg után olyan címek sorakoznak, mint szélcsend, áltatódal – mennyire izgalmas amúgy ez az első pillantásra, szemüveg nélkül általam észre sem vett szójáték –, az érkező, vagy mesék és babaház, a hetedik álombélyeget felnőttmondóka, lassított felvétel és még megannyi figyelemfelkeltő cím követi a kötetzáró határidőnaplóig. Mégsem számadás ez a kötet – az én olvasatomban legalábbis nem az –, sokkal inkább az önmagát teljes valójában felvállaló lélek ösztönös megmutatkozása.

De milyenek is tulajdonképpen Korondi Emese álmai, ezek a különös dallamiságukkal és vizualitásukkal az olvasó tudatába is beleragadó álombélyegek? Vágyakozást kifejező szürreális képek – a furcsa balettlépésekben érkező, álruhás nyáré, a lírai én vállára omló, megigazítható holdfényé, a simogatásra váró, hálás szörnyekkel belakott éjszakáé „valamint védekezésre, „hamis közöny”-re késztető valóságészlelések, illetve a két tudatállapot közötti, nem egyszer rémálmot szülő vagy abból kimentő lebegés. De az érzékelésen túli, „szándék nélküli” tájakra vivő álmatlanság átélése is fel-felvillan a sorok között, mint a röpke nemlét metaforája, hogy a következő pillanatban már ismét érző entitás legyen a lírai én. Korondi Emese saját metamorfózisainak egész sorozatát festi a szemlélő elé, miközben újra meg újra azonosul a benti visszhangra lelő külvilággal – szakadt csokispapírral, papírzsebkendővel, kettétépett szerelmeslevéllel –, hogy aztán nemsokára a tudatos és a tudat alatti beavatkozásainak – a tények műtétjének vagy az életveszélyesen fel-felszikrázó félelemnek – is alávesse magát. 

Ebben az áttetszőségében is szenvedélyes lüktetésű lírában az idősíkok konkrét alakot öltenek, a lábhoz dörgölőző múlt mintha egy elvesztett házi kedvencet sejtetne, a feneketlen jövő a zuhanás érzésével asszociál, a jelennek pedig pereme van, amibe az életösztön mindig belekapaszkodik. A boldogság megtapasztalása egyetlen versben, a mikrokozmosz címűben fogalmazódik meg. Szinte látjuk a hangyákra emlékeztető „apró, szorgos napok” vonulását, amint egyenként megcsiklandozzák a fűben fekve a táj részévé váló alkotót. Ez a szorongásmentes, nyugalmi állapot meglátásom szerint Korondi Emese igazi, éber álmodása, az utolsó verssóhajban, a határidőnaplóban megfogalmazódó vágy beteljesülése: „vasárnap megpihenni, / hétfőn megpihenni”…