Kutyanyelv (26.)
2026-04-24 10:00:00
- Bölöni Domokos
Szertefújt áhítat
(Látlelet)
Hatalmas árvíz pusztított, hiába imádkoztak. Nehéz mindent Istenre kenni. A termés odalett, gabona nem lesz, legfeljebb kukorica, abból is inkább csalamádé (siló), de hátha csövet ereszt, és zsenge tejeskukoricát főznek az asszonyok.
Ennek is megvan a rizikója, jönnek a szabadtermelők, éjnek idején sunyin leszedik, s majd piacos napon vásárolhatsz tőlük a városban, de sejtelmed sincs: a saját tengeridet habzsolod.
Mára odajutott a falu, hogy minden zöldséget városról szerez be.
Megnő a saláta? Lecsipkedik a madarak. Megterem a paradicsom, a paprika, az uborka? Hadd el, tova né, augusztus közepe táján.
Na, talán a hagyma... De a víz után jött az aszály.
Ez sem az ima „kudarca”, hiszen törvényszerű, hogy minden nagyvíz egyszer csak lefut, ha pedig már mindent eláztatott (filozofáltak a bögrecsárda sztárjai), tökmindegy, mikor és hogyan apad, hová húzódik el, mint akit megvertek.
A hálaadás bizony elmaradt. Na de amikor a vizek jöttek, akkor is külön imádkoztak.
Az ortodoxoknak két templomuk van, felváltva járnak hol a görögkatolikusba, hol az újba, melyet 1919 után építettek (a magyarok pénzén is).
Megszűnt a viszály. Annyira összevissza vannak házasodva, értelmetlen kekeckedni, legfeljebb a két pap szkanderbégeti egymást lelkileg, de már nem kell a görögkeletinek a templom, épül az új lak, a kiöntött betonalap előtt miséznek vasárnap délelőttönként, „telt házzal”.
Mindenki részt vesz, a magyarok is, régi tapasztalat: jóban lenni mindenki istenével.
Azért külön is imádkoznak, a római katolikusok, a reformátusok, a baptisták, a két unitárius család pedig átjár a szomszéd faluba.
És akkor valakinek új ötlete támad, hogy tartsanak a folyó partján, éppen ott, ahol áradáskor az első roham kezdődött, egy nagy közös imádkozást a szárazság ellen.
Ezt a retorikát később némileg módosították, emígy: imádkozzunk a termésért, az aszály megszűnéséért.
Akinek eszébe jutott, később polgármesterré választották. Tudniillik nem valami ellen imádkozunk, uraim, hanem valamiért.
Kijött a falu a folyóhoz. Ahol pár éve még homokot termeltek ki, bele is fúlt néhány ember, egy kamaszlegény, egy részeg és egy öregasszony, most illő és üdvös rájuk emlékezni, imádkozni a lelki üdvösségükért.
De az egész procedúra nem tartott annyit, mint a teljes szertartás akármelyik felekezetnél, mert csak a papok beszéltek, illetve imádkoztak.
A hívek közül ki letérdelt, ki csak lehajolt, mint homokba szúrt csónak.
Magukban fohászkodtak esőért. Aztán elvonult ki-ki a hite hajlékába, illetve a görögkeletiek az új templom alapjához, a két unitárius család pedig beült a reformátusokhoz.
Nem voltak kint a tévések, sem az újságírók, és látóasszonyuk sincs, hogy híre menjen, mégis lett foganatja a vízparti áhítatnak: két nap sem telt bele, akkora vihar kerekedett, fákat csavart ki, huzalokat kuszált össze.
Megütött egy kecskepásztort a villám. De utána minden áldott nap volt csapadék. Rendszerint hajnalban esett. Tíz órára felszáradt annyira, hogy gumicsizmában rá lehessen menni a földekre.
Csatakosan jártak-keltek örömükben az atyafiak.
A nép azonban megfeledkezett az esetről, lefoglalta a mindennapi munka. Nem lett pedig bőséges termés, mit mondjak, ott ne: sarjú, tarlórépa, ilyesmi nőtt. No szerencsére a szőlő, azt valahogy minden csapás megkímélte.
A nép reggeltől estig kint szorgoskodott a mezőn, és szorgosan dolgozta az úgyszólván semmit.
Kenyeret a boltból, szalámit is a boltból. Konzervet rég nem vettek már, megdrágult. Cukrot és olajat szintén a boltból.
Káposztája, murka szinte senkinek sem termett. Ami mégis, azt megették a csigák.
Szilvaízet sem főzhettek, dzsemet, lekvárt is csak boltban lehet kapni.
Lehet, amíg lehet. A bolt hirtelen bezárt, mert a falu hitelbe vásárolt, a boltos kockás füzetbe rótta a tartozásokat.
Aztán az a jámbor csak felkötötte magát.
Hitelbe már csak inni lehetett, pálinkát és sört.
A szerencsétlen ember temetésén gyűlt ismét olyan szépen egybe a lakosság, mint korábban a vízparton, azon az elfelejtett áhítaton.
Az emberek nem is érzékelik, hogy folyamatos jelenben élnek.
Nincs más téma, mint a nagy kérdés: ki legyen az állam új elnöke.
Senki sem tudja, mi az, hogy elnök. Olyan lehet, mint régebb a király, csak korona nélkül. De lehet, hogy beszerzik azt is.
Felhorgadnak pártok. Egymásnak feszülnek indulatok, sziszegő szitkok, mérgező rágalmak. Acsargás mindenfelől.
Itt is, ott is karóra kapnak hergelt ellenfelek.
Egyszerre öt kocsma üzemel.
Szakmányban verik fejbe egymást.
Sosem tudódik ki.
De a setét, az visszaüt.
Köddé válik ima, megromlik áldás. Tajtékzó szitokszó az összetartozás.
Hegyek felhőiből alattomosan ádáz szél kígyózik alá, és jégtű-záport szitál a lelkekre.
Szertefújja az áhítat maradékát, és lefagyasztja a maradék reményt.
A gyermekek csengőhangot hallanak.
Senki sem hisz nekik.
Hol van már a karácsony.
