Szénné égett idő

Költőt sejtet a cím, bár a fotográfus, aki legfrissebb kiállítása élére állította, nem lírai alkat. Sokan tudják róla, hogy az élet sűrűjébe szervesülő szociofotós, aki a társadalmi realitások prózai, még inkább drámai jelenségeiben is elmélyül, és a népélet, a folklórhagyományok felmutatásában is sikeresen kamatoztatja rendkívüli mozgékonyságát és kiváló kapcsolatteremtő képességét. Both Gyula mégis költészeti reminiszcenciákkal is kiegészítette a marosvásárhelyi Bernády Ház emeleti galériájában bemutatott képanyagát, amely ezúttal a szénégetők kevéssé ismert világába vezette be a nézőket, és nyújtott erőteljes vizuális élményt a látogatóknak. Tehette, mert ennek az egykor nagyon fontos, de napjainkban folyamatosan teret vesztő mesterségnek a romantikája számos költőt megihletett az eltelt évszázadok, évtizedek során. A kiemelt verssorok persze érzelmi többlettel gazdagították a befogadást, de a válogatott fotók önmagukban is beszippantották a szemlélőket. Nagyon sokan megnézték a tárlatot, széles körű visszhangot keltett az, amit e kihalóban levő foglalatosságról megtudhattunk általa. És az emberekről, akik ma is művelik a szénégetést. Tulajdonképp ez az, ami a legmaradandóbban hat a közönségre. Külön szöveges kis ismertető is tájékoztat e munkáról és a vele járó életmódról, viszont a méreteikben is impozáns fekete-fehér fotográfiák már belépéskor magukhoz vonzanak, és olyan hangulatot teremtenek, amit tényleg költői metaforákkal lehet a legérzékletesebben kifejezni. Így például: „szénégetők izzó pokla/ füstölgi emlékeit fojtva/ színét vesztett időkbe” (Lucskai Vince).

A fotós viszont akkor válik költővé, amikor a látványt és meglátásait a képek nyelvére fordítja. Gazdagon árnyalt, pillanatot és maradandóságot ötvöző, ember és természet egybefonódását, fa és tűz értéket szülő viszonyát érzékeltető fotói sok mindent mesélnek, még többet sugallnak. A számos hazai és nemzetközi díjat, elismerést magáénak tudó fotóművész nyilván szavakra is fordítja ezt tömör önvallomásában: „Művészi hitvallásom a fotográfiát eszközként használni arra, hogy bemutassam az eltűnőfélben lévő, de még létező hagyományokat, szokásokat és a vidéki élet mindennapjait… A mostani kiállításom témája, a fától a szénig az a hosszú folyamat, ami nehéz és kitartó, áldozatos munkát igényel. A szénégetés egyszerre hordoz hagyományt, kemény fizikai munkát, természetközelséget és elmúlást.” Ez a mesterség és életmód is, mint annyi más a múltból, apáról fiúra szállt, sok tudást, emberi tartást, példás cselekedetet, humánus megnyilatkozást testált át nemzedékről nemzedékre. Mi, városiak, de sok falun élő ember sem nagyon tudunk betekinteni ebbe a kissé titokzatosnak tűnő folyamatba. Tavasztól őszig autózva, többnyire távolról felsejlik valahol a tájban a szénégetők karámja, a kúp alakú, füstölgő boksa, közeledve meg is üt a faszén létrehozásának jellegzetes szaga, de ennél többről nemigen értesülünk. Ez a kiállítás árnyaltan, érzékletesen nyújt ismereteket és némi tapasztalatot a szénégetőkről, helytállásukról, a sok-sok nehézségről, amelyekkel munkájukban, életformájukban meg kell küzdeniük, gondjaikról, elégtételeikről, magányukról, családi, társas létükről, szerves beilleszkedésükről a természetbe, mindarról, amiért mindezt felvállalják. Ezek felmutatására nem elégséges egyetlen fotózás, sem tíz, sem félszáz alkalom. Ehhez hosszabb ideig ott kell lenni a szénégetőknél, elnyerni bizalmukat, barátságukat, hallgatni történeteiket, együtt örülni, búslakodni velük, látni, ahogy őrzik, ügyelik, hogy tűzzel, fojtással baj ne legyen, ahogy gazdálkodnak, főleg, ha a család is asszonyostul, gyerekestül velük megy a szénégető szezonra, észlelni a mesterségbeli tudnivalók, beidegződések átörökítését és így tovább. A fotós ezt tette. Jobban mondva a fotósok, a Marx József Fotóklub tagjai, akik gyakran együtt járnak, és ugyanazokat a jelenségeket, nagyjából ugyanazokat a személyeket örökítik meg. Mindenik a maga koncepciója, látásmódja, tehetsége szerint. Most olyanoknak láthattuk a szénégetőket, amilyeneknek a klubot jó másfél évtizede fáradhatatlanul vezető Both Gyula láttatja ezeket a sorsedzett, bizonyára gyarlóságokkal is küszködő, de példát is gazdagon felmutató egyéniségeket. Sok kiváló portré van a tárlaton, párbeszédre szólítanak a kormos arcokból kivilágló, elszánt tekintetek, megkapó a népi vitalitás külső, belső tüzének az a karakteres fotós kivetítése, amellyel a témát Both Gyula kezeli. Harminc évvel ezelőtt lépett a klubtagok soraiba, elkötelezettsége, hivatástudata azóta se veszített intenzitásából. Nem csak a szénégetőknek, a fotósoknak is érdemes megóvniuk az értékteremtő tüzet.