Lelki család a tömbházrengetegben

Huszonöt éve épült a kövesdombi református templom

Negyedszázada született meg Erdély rendszerváltás utáni 31. új templomaként a marosvásárhelyi református kövesdombi gyülekezet lelki-szellemi hajléka. A 25 éve álló falakkal együtt egy erős, megmaradni és megtartani képes közösség is épült, amely június utolsó vasárnapján hálaadó istentisztelettel ünnepelte az emlékekben gazdag múltat, az élettel teli jelent és az ígéretes jövőt. A családias hangulatú együttlét előkészületeinek napjaiban, múlt hét keddjén arra kértük – az eseményekben a kezdetektől kulcsszerepet vállaló – Lőrincz János nyugalmazott lelkipásztort (fotó), hogy idézze fel a templomépítés előzményeit és az építkezés kihívásokkal teli időszakát. 

– A kövesdombi református gyülekezet a hétezres lélekszámot meghaladó alsóvárosi gyülekezetből önállósult 1993-ban 2700 lélekkel. A szétválást az akkor érvényben levő, ötezres lélekszám fölötti gyülekezeteket érintő egyházi törvények tették szükségessé. Adminisztratív szempontból tehát megtörtént a különválás, megalakult az új gyülekezet, az istentiszteleteket azonban továbbra is az alsóvárosi templomban tartották. Az új kövesdombi gyülekezet első lelkipásztora id. Szilágyi Imre volt, aki másfél évig, az 1995-ös esztendő közepéig szolgált a gyülekezet élén. Én ʹ95 decemberében kerültem ide. Ebben az időszakban már elkezdődött a templomépítéshez alkalmas terület keresése. Mivel a városvezetés nem utalt ki területet az új gyülekezeti központ számára, 1996-ban külföldi támogatással vásároltunk meg két, egymás mellett levő magántelket a Suceava utca 41. és 43. szám alatt. Akkoriban gazdaságilag nagyon nehéz éveket éltünk 150-160%-os inflációval, az összes nagy marosvásárhelyi vállalat bezárt, aki tehette, előrehozott nyugdíjba ment. Ilyen körülmények között magának a területnek a megvásárlása is hatalmas kihívásnak számított. A határon túli testvérgyülekezeteink voltak a segítségünkre abban, hogy ez mégis megvalósulhatott. A gyülekezeti tagoknak egyébként lelkileg nem volt egyszerű eljönni az alsóvárosi templomból, aminek felépítésére 15 év várakozás után kaptak engedélyt még a nyolcvanas évek végén. Ez a csapat az ottani, 1992-ben befejeződött építkezésben is aktívan részt vett, így érthető módon nem volt nekik könnyű mindent elölről kezdeni. De kaptunk egy nagyon bátorító igét a jó Istentől, ami a gyülekezetünk igéjévé vált, és a szószékünkön is olvasható: „Az igaz pedig hitből él.” (Zsidókhoz írt levél, 10:38). A folytatás pedig így hangzik: …„nem vagyunk meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk”. Istenre nézve vágtunk tehát neki ennek az útnak egy nem túl nagy, de annál lelkesebb csapattal. Nagyon kevés volt a pénzünk, így rengeteg önkéntes munkára volt szükség. Akkoriban még volt arra lehetőség, hogy mindent a gyülekezeti tagok kétkezi munkájával valósítsunk meg. A presbiterfeleségek éveken keresztül főztek a munkásoknak, a gyülekezet pedig pénzbeli adományokkal is segített a lehetőségeihez mérten – elevenítette fel Lőrincz János a templom megszületése előtti éveket. 

– Mikor kezdődött az építkezés? – kérdeztük a lelkipásztort.

– 1997. május 11-én került sor a templom alapkövének letételére dr. Csiha Kálmán akkori püspök jelenlétében. A templom rekordidő alatt épült fel, és 2000. július 8-án, a Magyar Református Világtalálkozó keretében lett felszentelve szintén Csiha Kálmán szolgálatával. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, sok segítséget kaptunk a Marosvásárhelyi Református Egyházközségek Kuratóriumától, a holland és német testvérgyülekezetektől, valamint helyi magánadakozóktól is.

„Ahogy emelkedtek a téglasorok…”

Múltidéző beszélgetésünkön néhány gyülekezeti tag is részt vett, akik annak idején szívvel-lélekkel vetették bele magukat a templomépítési munkába. A legelkötelezettebbek közé tartozott Darabont-Lázár Zoltán, a gyülekezet akkori főgondnoka, aki így emlékezett vissza a leküzdendő akadályokkal teli esztendőkre:

– Nagyon zsúfolt évek voltak, de semmit nem bántam meg, és ha tehetném, most is újrakezdeném az egészet. Két munkahelyen is dolgoztam akkoriban, mégsem fordult elő, hogy naponta legalább egyszer ne menjek segíteni az építkezésben, de volt, amikor egy nap kétszer is megfordultam ott. Felemelő érzés volt látni, ahogy emelkednek a téglasorok. Annak idején azt mondtam, hogy templomépítésben elfáradni kiváltság és dicsőség, mi pedig mindnyájan fáradtak voltunk. Valamiért vonzó volt számunkra a 2000-es év, a gondolat, hogy vajon sikerül-e akkorra befejezni az építkezést. Sikerült. A templomavatáskor a hátsó falnál még álltak az állványok, de elől már be lehetett lakni a teret.

– A templommal együtt a teljes gyülekezeti központ felépült: az iroda, a gyülekezeti terem, a lelkészi lakás. Mi október 13-án költöztünk be a családommal – egészítette ki az elmondottakat Lőrincz János lelkipásztor.

Páskuj Mihály, a gyülekezet gondnoka munkahelyi kötelezettségei miatt nem tudott aktívan részt venni az építkezésben, pénzbeli adományaival azonban az ügy mellé állt, és – amint azt Darabont-Lázár Zoltán megjegyezte – a mai napig ő az egyik leglelkesebb adakozó.

– Azért, hogy anyagilag támogatni tudtam ezt az ügyet, és azóta is módomban áll az erőforrásaimmal segíteni, egyedül az Úré a dicsőség, nem az enyém – foglalta össze egyetlen mondatban a lényeget az egykori gondnok.

Aki Biri mama szívét is irányította

 – Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel a gyülekezet a templomépítés éveiben szembesült? – kérdeztem beszélgetőtársaimtól.

– A legnagyobb akadállyal még a folyamat legelején találkoztunk – vette át a szót Lőrincz János. – Rendkívül boldogok voltunk, amikor sikerült megvennünk az építkezéshez szükséges 41. számú első telket, és 1996-ban be is nyújtottuk a városházára az építkezési engedély megszerzéséhez szükséges dokumentációt. A polgármesteri hivatal azonban közölte velünk, hogy túl kicsi a telek, 514 négyzetméter nem elég templomépítéshez, így nem hagyhatják jóvá az építkezést, szerezzünk még egy területet. Ez óriási feladat volt a számunkra. Hónapokig sokan imádkoztunk a megoldásért, azért, hogy Isten tegyen egy csodát. A telken, ami szóba jöhetett, a 43. szám alatti kisebb ház állt, amelynek tulajdonosa, Biri mama hallani sem akart arról, hogy eladja nekünk az ingatlant. Júniusban kaptuk meg az elutasító választ a városházáról, szeptemberben pedig olvastam egy bibliai igét, ami így szólt: „Isten irányítja a királyok szívét”. Ezzel Isten azt a gondolatot adta nekem, hogy ha Ő tudja irányítani a királyok szívét, akkor Biri mama szívét is tudja. Még egyszer elmentem hozzá, és míg az első beszélgetésünk végén kijelentette, hogy amíg él, nem adja el a házat, a második látogatásom végén azt mondta: „tiszteletes úr, odaadom”. Ezzel a legnagyobb akadály hárult el, de az is csodálatos volt, ahogy az Úr a továbbiakban az anyagiakról is gondoskodott. Soha nem fordult elő, hogy ne tudjunk kifizetni egy számlát, úgy telt el a három év, hogy mindig megvolt a pénz a következő anyagvásárlásra, fizetésre. Mielőtt az egész munkálatba belevágtunk volna, nagy kétségek voltak bennem afelől, hogy hogyan tudunk majd előteremteni több százezer márkát. Isten erre a kérdésemre az alábbi igeverssel válaszolt: „Jól ismerem (…) szegénységedet” (Jelenések 2:9). Számomra ez nagyon megnyugtató volt, és az Úr teljesítette is az ígéretét. Így visszagondolva, csodák sorozata volt az egész építkezés. A három év alatt nemcsak a falak, hanem egy lelki közösség is felépült. Az is volt az eredeti cél, hogy ebben a tömbházrengetegben szülessen meg egy lelki család. Amikor az első gyülekezeti alkalmakra sor került, például vakációs bibliahetet tartottunk, még az ajtók, ablakok sem voltak felszerelve, az élet azonban már beindult. Az már a kezdetekben látható volt, hogy van igény erre a templomra. Nem egy nagy épület, nem egy katedrális, a vasárnapi istentiszteletekre építettük, de már az elején kiderült, hogy az egyszeri igehirdetés nem elég, annyian szomjasak Isten igéjére.

A csapatmunka áldása

Lőrincz János tiszteletes 2023. május 1-jén köszönt le a gyülekezet éléről, helyébe egy fiatal lelkészházaspárt – Lukács Vilmos Istvánt és Lukács-Lőrincz Csillát – választott meg a gyülekezet. 

– Milyennek látja a kövesdombi reformátusok lelki családjának jelenét, és milyennek ígérkezik a jövő? – kérdeztük Lukács Vilmos Istvánt. 

– Nagy áldásnak tartom, hogy, ahogy egykor, most is csapatban lehet dolgozni a gyülekezettel. Számomra az a legszebb templom, amit a hívek belaknak. A 25. évfordulós ünnep sem a kövekről szól, hanem arról, hogy ez a hely emberek számára áldás lehetett, áldás lehet, és abban bízunk, hogy az elkövetkezőkben is áldás lesz, amíg az Úristen ezt megengedi.

A lelkipásztortól azt is megtudtuk, hogy a gyülekezetnek jelenleg 93 munkaterületen kell helytállnia, az adminisztratív csoportokat is beleértve negyven munkacsoporttal dolgoznak.

– Igyekszünk minden generációt elérni, illetve generációk közti alkalmakat is szervezni. Van, amire érezzük, hogy van igény, nyitottság, megvan az ideje annak, amikor Isten kinyit egy ajtót egy érdeklődési kör, egy csoport felé, máskor pedig bezár egy ajtót, így bizonyos tevékenységeket elindítunk, másokat elengedünk. Örömmel tölt el, hogy a gyülekezetünk mennyire természetesen fogadja ezeket a változásokat.

– A vasárnapi három istentisztelet mellett milyen más alkalmakra várják a különböző korosztályokhoz tartozó híveket? – kérdeztük Lukács Vilmos Istvánt.

– A rendszeres alkalmak közé tartozik a keddi középifi és a két felnőtt-bibliaóra, szerdán az ifisekkel, illetve a kórustagokkal találkozunk, csütörtökön tartjuk a baba–mama-kört, és ez a délutáni gyűlések napja is, pénteken a vallásórások két vagy három csoportját várjuk szezontól függően, és ekkor zajlik a nagyifisek együttléte is. Szintén pénteken találkozik a női imaközösség, szombaton pedig egy istentiszteletet és egy lelki hangolódást segítő alkalmat tartunk. Vasárnap délutánonként havi rendszerességgel kerül sor angol bibliaórára. Az említettek mellett női kör, házas bibliaóra, különböző összerázók, felnőtteknek, konfirmandusoknak, illetve a konfirmandusok szüleinek szervezett alkalmak gazdagítják a gyülekezeti életet. Az időseinknek ugyanakkor egy tornacsoportja is van, a tagok hetente kétszer találkoznak.

Magyarországtól Floridáig

A kövesdombi református gyülekezet nem a világjárvány időszakában terjesztette ki működését a virtuális térre, sokkal korábban, jó másfél évtizede igyekeznek ilyen módon is megszólítani a híveket – tudtuk meg Lőrincz János nyugalmazott lelkipásztortól. 

– Az egész a „kazettázással” kezdődött, aztán online rádiónk is volt, majd áttértünk az internetes közvetítésekre. Eredetileg a mozgáskorlátozott és a külföldön dolgozó híveket szerettük volna így megszólítani, nem gondoltunk ennél nagyobb merítésre, de, mint kiderült, az utóbbi években Magyarországtól Floridáig szerte a világon követnek bennünket – tette hozzá Lőrincz János. 

Lukács Vilmos István számokkal egészítette ki az elmondottakat: 4620 feliratkozóból mintegy 300-an szoktak élőben megnézni egy vasárnapi igehirdetést, egy hétvége alatt ez 1000-1500-ig is felmegy. Tavaly augusztusban első alkalommal hívták meg az online nézőket a templomba, hogy „élőben” is hallhassák az igehirdetést, és bepillantást nyerjenek a közösségi életbe, idén új kenyér vasárnapján újra lesz egy ilyen alkalom.

– A múlt évben egy nagyon meghitt, családias együttlétben lehetett részünk a virtuális térből érkezőkkel. Nem annyira külföldről, mint az erdélyi szórványtelepülésekről jöttek el a hívek – tette hozzá a fiatal lelkész, majd kiemelte: az a félelem, hogy az online jelenlét lehetőségével elkényelmesíthetik, otthonülésre biztathatják a gyülekezeti tagokat, alaptalannak bizonyult, ugyanis a statisztikák szerint a hívek fizikális templomi jelenléte tavaly első alkalommal haladta meg a világjárvány előtti létszámot. A következő évek víziója egy presbiteri csendes hétvégén fogalmazódott meg. Eszerint az, amit fenntartani, éltetni kívánnak egy „Krisztust követő, Krisztusban növekvő, szeretetben szolgáló családias közösség”.