Bolyai János és a hős gerundiumosok

1857. november 27-én Bolyai János arról számol be testvéröccsének, Bolyai Gergelynek, hogy Marosvásárhelyen 1857. november 26-án este, a kisköz hátsó szögletén nagy tűz keletkezett. A tűz nagyon gyorsan terjedt mind a római katolikus plébánia, mind a kollégium felé: „a Sáros utcán is sat. hol oly irtóztató tömöttök a házok, a legnagyobb veszély fenyegette; a Kolégyom alsó, zsendelyes részéről is kezdették már több helyt az ügyös és hős gerundiumosok (kiknek most tilos égéseken megjelenni) leverni. Beh könnyön és sokképp lehet az ember egy pillanatban semmivé.”1

Én ezt a Benkő Samu által közölt levelet már 1980-ban olvastam, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Benkő Samu megadja a gerundiumosok feloldását is a kis könyvének Jegyzetek című fejezetében, hogy „hős gerundiumosok = botokkal felfegyverzett diákok”. Ezzel meg is nyugodtam. Még akkor sem értettem meg a gerundiumok művelődéstörténeti hátterét és jelentőségét, amikor 1993 decemberében, nekem is kopogtattak a hős gerundiumosok késői utódai Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetem doktori avatóján. (Szerencsére nem a fejemen kopogtattak, hanem a padlózaton, és bekiabálták: „Kérem, álljanak fel a Kossuth Lajos Tudományegyetem rektora és tanácsa tiszteletére!”

Őszintén bevallom, hogy csak idén áprilisban világosodott meg elmémben, hogy mit is jelent Debrecennek és a református kollégiumoknak a gerundiumok szimbolisztikája. Alkalmam volt újra meglátogatni a híres Debreceni Református Kollégium Múzeumát, és ott mesélték el, hogy a református kollégiumokban – de ez főleg debreceni hagyomány – a legerősebb kollégiumi diákok tűzoltó csapatokat alkotnak, ahol is a gerundiumokkal felfegyverkezve tűzesetnél a civil lakosság védelmére sietnek. Ezért lett aztán mind a Debrecen cívisváros, mind a Debreceni Egyetem egyik szimbóluma egy szépen díszített gerundium (lásd a mellékelt illusztrációt).

A hajdani kollégiumokban a gerundiumos csapatok állandó testedzésben voltak, és az lett a csapat vezetője, aki egy 35-40 kg-os gerundiumot a végénél fogva kinyújtott kézzel egyenesen feltartott. A múzeumi idegenvezető említése szerint, mivel közismert, hogy Arany János is a Debreceni Református Kollégium tanulója volt, ez inspirálta őt is, amikor megírta a Toldiban, hogy: 

„Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,

Mint csekély botocskát, véginél ragadja;

Hosszan, egyenesen tartja félkezével,

Mutatván az utat, hol Budára tér el,

S mintha vassá volna karja, maga válva,

Még csak meg se rezzen a kinyújtott szálfa.”

Most már kíváncsi voltam, hogy vajon a marosvásárhelyi református kollégiumban milyen hagyományok és edzések voltak a „hős gerundiumos” kiképzésben. Ezért gyorsan levettem a könyvszekrényemből Koncz József: A marosvásárhelyi ev. református kollégium történetét (melyet szerencsére és bölcs megfontolással a Mentor Kiadó újra kiadott), és kerestem benne a gerundiumosokkal kapcsolatos tényeket. De sajnos ezt nem említi Koncz József, akinek neve oly sok szállal kapcsolódik Marosvásárhely művelődéséhez (az 5. magyar nyelvemlék a Koncz-kódexben van, Koncz József fogta le a haldokló Bolyai Farkas szemét, ő volt a református kollégium könyvtárosa, ugyancsak őt tartotta Kelemen Lajos a példaképének stb., stb.). Viszont szerencsére Koós Ferenc Életem és emlékeim című visszaemlékezésében nagyon részletesen leírja, hogyan működtek Marosvásárhelyen a gerundiumosok. Olvassuk Koós Ferenctől ennek leírását:

 „Ad arma!“ és „Incendium!“ A gerundium.

Két olyan jelszó volt ez a 40-es években a m.-vásárhelyi ref. kollégiumban, melyek közül akármelyik, ha elhangzott a curián, egyszerre talpra állította a kollégium 7 — 8 százból álló lakóinak apraját és nagyját.— Mint a nyugalmában valami véletlen lökés által megriasztott méhkas, úgy zúgott fel az összes ifjúság, ha a két szó akármelyikét meghallotta. Vész-jelszó volt mind a kettő, de különböző vészt tudatott az ifjúsággal.  Az »ad arma« azaz fegyverre, akkor szólalt meg, ha a városon valamely diák valami bajba keveredett. Elég volt ilyenkor, ha ezt egy kis kollégista meglátta és felszaladhatott a kollégiumba, hogy ott a curián elkiálthassa: »Ad arma!« Pár percz alatt már száz, meg száz torokhangoztatta: ad arma, ad arma! Ilyenkor a contrának a legelső dolga volt, a kaput rögtön bezárni és a kapukulcsot zsebre dugni, hogy ott kimenni ne lehessen. A diákok pedig pár pillanatra előszedték az ágy fenekéből, a szalmazsák alól a gerundiumot, és rohantak a kapu felé, de látva, hogy az be van zárva, onnan rohantak a nagykapuhoz, mialatt nagy és kicsiny kiáltotta, az, mint csak tőle telt: Ad arma, ad arma!

 A gerundium kar-hosszúságú vastag bot volt, egyik végén hatalmas bunkóval, melybe többnyire szegek is voltak verve, a másik vége ki volt fúrva és abba szíj húzva, melybe a diák sietett jobb kezét belefűzni s így a gerundiumot jobb kézbe fogni. Gerundium nélkül diákot képzelni sem lehetett. Rendkívül nehéz feladat volt a fellármázott és felfegyverkezett diákságot lecsendesíteni.  Emlékszem, hogy 1840 őszén az »ad arma«-ra felriasztott diákság minden kérés, rimánkodás, fenyegetés daczára, egy estve nekirontott a nagykapu mellett a deszka korlátnak és azt pillanatra széttörte, s mint vihar rontott le a Sáros- (most b. Eötvös) utczán a piacz közepén levő városházára. Az a hír érkezett volt a kollégiumba, hogy a városi rendőrség két végzett diákot elfogott és bezáratott. A hír igaz volt, de a rendőrségnek is volt annyi esze, hogy mihelyt az »Ad arma!« vészkiáltást meghallotta, a két diákot sietett szabadon bocsátani. Az ilyen riadalom vége aztán a szigorú vizsgálat volt a nagy sedriában s egy-két diák rendesen carcerbe került. A kollégium ifjúsága pedig tudtára adta a városi rendőrségnek, hogy nem veszélyes a diákokkal ujjat húzni.  Az »Incendium!« azaz »tűz!« vészkiáltás akkor riasztotta fel a diákságot, ha a városon akárhol tűz ütött ki. Ilyenkor már nem zárták be a kaput. A gerundiumos diákok rohantak a tűz helyére. Gerundiummal oltani nem lehetett, de igen a tüzet lokalizálni s abban a diákok valóságos virtuózok voltak. Az égő épület szomszédait néhány pillanatra kifedték és így a tűz terjedését meggátolták. A hol a diákok dolgoztak, romboltak, oda civil ember nem dugta az orrát.

Két nagy tűzre emlékszem a 40-es években M-Vásárhelyt; az egyik a Kis-Szentkirály-utczában, a másik a rom. kath. kéttornyú templom közelében volt, mindkét ízben remekül viselték magukat a diákok. Apróbb égés akárhány volt, mert akkor a házak többnyire zsindellyel voltak fedve, ma már másképen van ott is. 1850-től kezdve már nem volt gerundiumunk, mert az veszélyes fegyver lett volna a császár és kir. csend- és rendőrség szemeiben s ma azt hiszem, hogy csak hírben, traditióban él a gerundium.

Koós Ferenc befejező gondolata magyarázatot ad Bolyai Jánosnak az 1857-ben írt megjegyzésére is, miszerint „kiknek most tilos égéseken megjelenni”. Tehát betiltották a gerundiumos rohamcsapatokat. Valószínű, hogy lassan-lassan megjelentek a polgári tűzvédelmi csapatok, mert a hős gerundiumosok irtózatos rombolást hagyhattak maguk után. De a gerundium maradjon meg nekünk kedves szimbólumnak és Toldi erejének szemléltetőeszközeként!