Nagypéntekeink után

Csak most volt karácsony – talán nem vagyok egyedül ezzel a gondolattal, talán nem csak én érzem, hogy túl rövid a születés gyertyameleg örömmámorától az elmúlás csonthidegéig vezető ösvény. Amikor ezeket a sorokat írom, a nagyhét közepe táján járunk, néhány nap van még a keresztállító péntekig. A Megváltó ekkor már pontosan ismeri az előtte álló utat és annak minden állomását, tanítványai csak a vacsoraasztalt látják, amit illendően elő kell készíteni. Vajon mi hányszor vesztődünk el a díszletek között, amelyek ünnepi pompával vagy éppen annak hiányával takarják el a lényeget?

Azt hiszem, sokan és sokszor félünk a csendtől, nagypéntek némaságától különösen. Attól a dermesztő megtapasztalástól, hogy – ha csak egy villanásnyi időre is – egészen magunkra maradtunk. Az Úr haláltusáját vívja, majd csendben kilép köreinkből, Atyjához távozik ezen a péntek estén. Hiába kiáltunk hozzá, hiába „csengetjük meg” lélekmobilunk minden sóvárgásával, egy rövid ideig elérhetetlen. Akár egy felhőútra lépett szülő, nagyszülő, társ vagy a mindennapjainkhoz tartozó, tenyérnyi ketreclakó, amelynek elvesztésével ugyanannak a tehetetlenségnek a magányát éljük át. Nem könnyű kikászálódni ebből az állapotból, kapaszkodót találni a hiány hasító, mélybe húzó fájdalmában. Nem könnyű, és önerőből nem is lehet. Húsvétvasárnap üzenete az egyetlen, amely segíthet ebben. A visszatérő Jézus jelenlétének bizonyossága, ami – ha engedjük – úgy ölelhet körbe, mint maga az élet, amit Őáltala végtelen szavatosságú ajándékként kapunk.

Néha összegyűlnek bennünk a nagypéntekek. Cipeljük őket mindenhova, mint lelkünkből kifelé meredező, fölénk magasodó kereszteket. És amikor úgy érezzük, elviselhetetlen a súly, összeroppanunk alatta, mint Jeruzsálem utcáján a Messiás, hirtelen enyhül a nyomás, könnyebbedik a teher. Valaki kicsit megemeli, együtt viszi velünk, ha már mozdulni sem bírunk, akkor helyettünk is. Számtalanszor megtapasztaltam már ezt, és biztos vagyok benne, hogy sokan mások is. Jézus újra meg újra mellénk, mögénk szegődik a nehéz pillanatokban, akkor is, ha valamiért nem tudjuk vagy nem akarjuk ezt észrevenni, megköszönni, viszonozni a viszonozhatatlant.

De nem csak a magunk többnyire békés – életveszélytől legalábbis mentes – világában szolgál Ő a mai napig. Hosszú köntösében ott jár-kel a szentföldi bombazáporban, és ugyanúgy siratja városát, mint az első virágvasárnapon az Olajfák hegyén. A látvány, ami eléje tárul, és körülötte hömpölyög, egyértelművé teszi: a kisbetűs ember a megváltó tanításból, a szeretetparancsból semmit nem tett a magáévá az elmúlt évezredek alatt. Olyan lehet Jézusnak ez a felismerés, mint egy újabb golgota. Ő ezt is vállalja, zokszó nélkül tárva szét ismét a kezét. Az ostoba gyűlöletből kovácsolt vasszegek éppen beletalálnak az egykori sebbe, amiben az egész világ fájdalma lüktet. De biztos vagyok benne, hogy ezután a  nagypéntek után is eljön a húsvétvasárnap, ahogy eddig annyiszor. És akkor újra fényben fürdik majd a lélek, mint az asszonyok arca az üres sírtól távolodóban.