Ne csodálkozz, kedves Olvasóm, hogy a nagyhetet Benedek Elek Virágvasárnapjával kezdem. Bűvölném vele az időjárást: forduljon húsvétra melegebbre az idő.
Hintsd be virággal az avar mezőket,
A kertek fáit, félve rügyezőket,
Óh, szánd meg őket!
A tél hosszú volt, oly zord s oly kegyetlen,
A rét, az erdő még most is kietlen.
Virágok napja, jer, lehelj a földre,
Bús szürke foltjait varázsold zöldre,
Szép puha zöldre!
Jövel, jövel, s te véled fecske, gólya,
Üres fészkeknek hadd legyen lakója!
Szakadjon vége a nagy némaságnak,
Szívüket töltsd be, akik dalra vágynak,
Oly régen vágynak!
Ihol közéig, Feje virággal ékes,
Az arca nevetős, a hangja édes.
Bájos, milyennek a szívem kívánta,
Mint egy virágos, nevetős leányka,
Szép kis leányka!
Ihol, már itt, virággal megrakottan,
Hallom a dalt is: fecske száll amottan.
Eresz aljának újra van lakója,
Csörgő patakban kelepel a gólya,
A kedves gólya!
Ihol, már itt van. Nyílnak a virágok,
Vidám dal járja be a nagyvilágot,
Hirdetve hegynek, völgynek, rónaságnak,
Leszállt a földre szép virágvasárnap,
Legszebb vasárnap!
Áprilist kezdtünk. A hagyomány szerint e hónapnak is Romulus adott nevet, isteni anyjának, Venusnak etruszk neve után (Apru, ógörögöknél Aphrodité). Terentius Varro római tudós a név eredetét népies etimologizálással az aperire, „kinyílni, feltörni” igére vezeti vissza, mondván, most nyiladozik a természet, most töri fel az eke a talajt. A hónap római ünnepei a növényzet sarjadzását, az állatok szaporodását, általában a termékenységet voltak hivatottak ünnepelni.
Április 3. már nagypéntek, a csíki székely ajkán hosszúnap, az északi csángókén aszupéntek; ősi egyházi hagyomány nyomán nagyszombattal együtt a böjt és gyász napja. A kálvini felfogás szerint a megváltást már Krisztus kereszthalála meghozta. Ezért a református egyház nagypénteket tekinti legnagyobb ünnepének.
Törpe kankalin virághabzása a Szigethegység mészkőlejtőin
Vízcsepp egy hársfalevélen
mily fiatal, száz éve borzongón épülő
gyöngyszem; mélyéből vibrálón, akárha szőlő
esőpaskolta bőrén, hajdani nyarak
örök napja s esti csillaga átsüt,
remegnek benne homályló erdei allék
behajló ágai, felső-országi s erdélyi szekerek
ballagnak, hegyek, folyók, falvak, utak,
lüktető halántékerek vagy hűséget
játszó asszonyok szétzilált hajszálai,
s elnyúltan, hosszan integető búcsúénekek:
kiragyog mind mi tovatűnt
egy hársfalevélen remegő cseppből,
vagy gyöngy már? Félőrült gyémánttá –
gömbbé verte a pofozó idő?
Izzik szikrázó mélyén
egy éjbarna szempár
s néz, csak néz titeket.
Az Egy hársfalevélen szerzője, Farkas Árpád épp ma lenne 82 éves: 1944. április 3-án született Siménfalván.
Az ősegyházban a nagyhét három utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat, és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra.
Az újtűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus hagyatéka is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a tél, sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák. Bonifác, a németek apostola ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat, illetőleg az örökmécsest.
A (…) bukovinai istensegítsi asszonyok pimpóval, vagyis virágvasárnap szentelt ággal gyújtanak tüzet az elkészítendő húsvéti eledelek alá – toldja meg az előbbieket Bálint Sándor.
Szép szimbolikus egybeesés, hogy idén e nap a láthatatlan munka napja: minden olyan típusú tevékenység, amelyért nem jár fizetés, s amelynek elvégzését sokan természetesnek veszik. A láthatatlan munkát végzők többnyire a nők, családanyák. E foglalatosságokat nem szokás számontartani munkaként. Hiányuk viszont azonnal szembetűnő. E nap célja, hogy felmutassa az ezzel a munkával járó áldozatvállalás hatalmas értékét. Ezek a tevékenységek nemzetgazdasági szinten is jelentősek, egyes számítások szerint ha beleszámítanánk a GDP-be, akkor az 25%-kal magasabb lenne.
E napra egy magyar akadémikus neve kínálja magát, a Marosvásárhelyen 1832. április 4-én született Deák Farkasé. Iskoláit szülővárosában a református kollégiumban járta, közben 1849-ben gróf Toldalagi Mihály őrnagy mellett néhány hónapig ő is részt vett a szabadságharcban. 1850–1852-ben ismét a marosvásárhelyi kollégium növendéke volt; ekkor azonban belesodródott a Török–Gálffy-féle összeesküvésbe, aminek következménye számára ötévi várfogság lett; ebből két évet Nagyszebenben és hármat Josefstadtban töltött. 1857-ben szabadult. 1862-től Pesten jogot hallgatott. Az írásművészettel is állandóan foglalkozott. Igazságügy-miniszteri osztálytanácsos volt. Nevét 1911-től utca őrizte a fogház mellett (ma Retyezát utca). Rengeteget publikált, szerteágazó érdeklődésének természettudományos vonatkozásai miatt került A természet kalendáriumába: 1881-ben Marosvásárhelyen jelentette meg A szováti fürdő ismertetése című művét. Nem, nem Szovátáról, hanem a mezőségi Szováti-tóról van szó – bizony előfordult már a Vörös Zászló történetében is, hogy egy … „figyelmetlen” biológiatanár természetvédelmi értékeket taglaló cikkében összekeverte a két települést – a kiédesedő vizű tó mellett gyógyfürdő működött már abban az időben. [A tóhoz közel fekszik a magyarszováti Szénafüvek rezervátum, Románia egyik legrégebbi védett területe, melynek területén az őshonos sztyeppnövények mellett 400 ritka növény található, köztük az endemikus Péterfi-csűdfű (Astragalus peterfii). S csak itt él egy bennszülött lepkefaj is, az erdélyi csinosboglárka (Pseudophilotes bavius hungarica) is. Ez a rezervátum csak 1911-től került a botanikusok látómezejébe, így nyilván eme értékekről Deák Farkas sem értekezhetett.]
A húsvétnak mint tavaszünnepnek a föltámadás a fénypontja, a katolikus egyház legnagyobb ünnepe. A naptári fordulatot a tűzszentelés is jelzi: minden „negyvenedik” ünnepnapon (karácsonykor, gyertyaszentelőkor, illetve húshagyókor és most, húsvétkor) tűzünnep is járta.
A sír száján át egyenesen az égbe emelkedő sugárzó alak
(…) megfelel a tavaszpont kapuján átkelő Nap megtestesülésének, (...) asztrológiailag a Kos jegyben exaltatióban lévő („emelkedő”) Napnak – írja Jankovics Marcell a Jelkép-kalendáriumban.
Április 5-én, 1917-ben született Diénes Zsombor bányamérnök. Középiskoláit Kézdivásárhelyen és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a bukaresti műegyetemen szerzett bányamérnöki diplomát (1940). Elsősorban polimetál-érc bányáknál dolgozott. Legjelentősebb szakírói alkotása A bányász kézikönyve (1979) című mű fordítása, amit magyar–román szójegyzékkel is ellátott.
Szépen kérem az apját,
De még szebben az anyját:
Adja elő a lányát,
Hadd locsolom a haját!
Hadd nőjön nagyra,
Mint a csikó farka;
Még annál is nagyobbra (...)
A húsvét kárminpiros törpemandula fátylát libbenti az Erdélyi Mezőség dombperemeire
Húsvéthétfő, egyes vidékeken vízbevetőhétfő, másként húsvét másnapja már a profán emberi örömnek, elsősorban a fiatalságnak ünnepe.
Ősibb tájainkon nem egy szilaj szokást a közösség paraszti formakészsége szabályozott. Hadd éljek idén egy nyárádmenti példával.
Régente – s újabban megint – minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára fenyőágat tűzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Ha pénzért vagy szép szóért nem kaphatták meg, ellopták. Színes papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. Húsvéthétfőn a vőfélynek volt a feladata a hajnalozás: minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték.
Nem csak az ember tanulmányozza a természetet; a természet is tanulmányozza az embert; úgy, hogy próbára teszi – cseng össze az előbbiekkel Osvát Ernőnek az egyik aforizma-sűrűségű mondata. A Nyugat főszerkesztője április 7-én született, 1877-ben, Nagyváradon.
Régi rigmus jut eszembe:
Április hónap, ha nedves,
Aratás lesz, bő és kedves.
No, ez mind rendben is lenne, de húsvétra szép, napsugaras időt remélek. Mint a botjára támaszkodó Horváth István is. A tavaszi szél az Utunk 1976. április 9-i számában szagolt először bele a tavaszi szélbe, akarom mondani a nyomdafestékbe:
Így szállt – magábaölelkezve –
a tavaszi szél, s amikor megállt,
virágként gyökeret vert a földbe.
Égi bárányok, s volt, ki látta,
a nap a hajnal fénypalástjával
lépett az ébredő felhő nyárba.
Zsenge lepkék az eget tartva
tágították a kék magasságot.
Fényekké robbant a vizek partja.
Csillag játszott az ablakokkal.
A játékból csak én maradtam ki,
gyengülő markomban vásott bottal.
Vérem csontommal szállt vitába:
– még élsz, lobogj vér! Én tartom magam,
keresem azt, aki voltam, hátha
tán a fű pendülő kardja hegyén,
ott a harmatcsepp fénygömbjében
ifjúi arcélem villog felém.
Ebben reménykedve indulnék én is vízbevetőhétfőn, most már fiúunokámmal locsolkodni.
Áldott húsvéti ünnepeket kívánva, maradok kiváló tisztelettel.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
