Hétköznapi történet
Kilenc évtized derűje fogad Takács Amália negyedik emeleti lakásában. Az a fajta boldogság, amit nem a külső körülmények idéznek elő, belülről fakad, és fényt vet mindenre, a nehezebb napokat, a veszteséget és az egyedüllétet is beleértve. Szándékosan kerülöm a „magány” szót, mert beszélgetőtársam – aki nem mellesleg lelkes Népújság-olvasó – annyi mindennel képes lefoglalni magát, hogy ez a sok szépkorút megpróbáló, lélekszorító érzés aligha kap helyet otthonában.
– Bányászgyermekként nőttem fel a Zsil-völgyi Lónyán egy ötgyermekes családban. Valamennyien lányok voltunk, én voltam a legfiatalabb. A legidősebb nővéremmel ugyanabban a hónapban és ugyanazon a napon születtem, csak kilenc évvel később. Nagyon szép gyermekkorunk volt. A Zsil völgye mindig jól el volt látva élelmiszerrel, így nekünk a nagy szárazság idején is volt mit enni. Apukám sokat vitt minket kirándulni, gombászni, málnászni – kezdte történetét Amália a kezdetektől, majd máris elhangzott együttlétünk egyik legfontosabb mondata:
– Én büszke vagyok arra, Ildikó, hogy apám bányász volt. Igen, büszke vagyok rá, mert mind az ötünket iskoláztatta. Csúfolkodott is vele az egyik szomszédunk, hogy „ejisze minisztert akarsz csinálni a lányaidból” – kacagta el magát Amália néni –, de ő nem törődött az efféle beszéddel. Ötünk közül hárman egyetemet végeztünk, a másik két nővérem középiskolát.
Vendéglátóm hamarosan történelmi háttérrel is szolgált, hogy pontosan értsem a miérteket.
– Az első világháború után az osztrákok megtudták, hogy a Zsil völgye tele van szénnel, és öt helységben bányát nyitottak. Mivel nem volt munkaerő, Szlovákiából és Lengyelországból hoztak embereket. A szlovákiai Vihnyéről származó nagyszüleim is így kerültek erre a vidékre akkor, amikor a gyermekeik még kicsik voltak. Az osztrák uralom idején a szlovák családok féltek az anyanyelvükön értekezni, édesanyámék is velünk, gyermekekkel csak magyarul beszéltek. Amikor befejeztem a hetedik osztályt, édesapám azt kérdezte a legidősebb nővéremtől: „Manci, mit kezdjek most ezzel a gyermekkel?” „Én elviszem Marosvásárhelyre”– felelte a nővérem. Így is tett, így kerültem 1951-ben az építészeti középiskolába, magyar szakra, úgy, hogy az előző hét osztályt románul jártam ki. Nem ismertem a magyar helyesírást, mégis sikerült a felvételim, igaz, magyarból soha nem volt hetesnél nagyobb jegyem – nevetett fel újra beszélgetőtársam, majd továbbkalauzolt a mögötte húzódó életösvényen.
– A középiskola elvégzése után technikusi diplomát kaptam. Mivel Hunyad megyéből jöttem, Hunyadra kaptam kihelyezést. Ott akkoriban nyíltak a nagy építőtelepek, az egyiknek a tervosztályára kerültem. Három hónap múlva aztán szépen elköszöntek tőlem. Akkor apukám talált nekem állást Lónyán, a bánya irodájában dolgoztam hét évig. De volt nekem egy osztálytársam Vásárhelyen, egy Takács nevezetű fiú – csillant fel Amália néni tekintete –, akivel még az iskolai évek alatt összebarátkoztunk. A líceum befejezése után is tartottuk a kapcsolatot, leveleztünk, és meg is látogattuk egymást. Hét év elteltével egy napon Bukarestből hívott fel. „Hol vagy, hogy olyan furcsán beszélsz? – kérdeztem tőle, ő meg azt válaszolta, hogy „felvételiztem az egyetemre, ott vagyok”. Éppen otthon tartózkodott az egyik nővérem, és miután befejeztem a telefonbeszélgetést, odasiettem hozzá, és bejelentettem neki: „Irma, megyek egyetemre, nézd meg, Zoli is ott van”. Bár eredetileg úgy volt, hogy én is orosz–román szakra megyek, mint Irma nővérem, végül az ötéves közgazdászati egyetemre felvételiztem a fővárosban 1961-ben. Nagy jeggyel jutottam be. 1962-ben aztán összeházasodtunk az egykori osztálytársammal. Ezután albérletet kellett keresnünk, akkoriban ugyanis nem volt házastársaknak való bentlakási szoba. Így kvártélyban kezdtük a közös életet, aztán megtudtam, hogy egy irodában lehetőség van lakásvásárlásra. Sajnos, elég későn értesültem erről, így az eladásra kínált tömbháznak már csak a nyolcadik emeletén kaptam lakást. Megvettük, és utána naponta róttuk az emeleteket, lift ugyanis nem volt abban a vadonatúj épületben – hangzott fel újra a gyöngyöző nevetés. – A férjem a hatéves műépítészeti egyetemen diplomázott, így ugyanabban az évben végeztünk. Zolit visszatartották az egyetemen tanítani, persze, én is Bukarestben maradtam. A kínálkozó álláslehetőségekből a Scânteia-ház nyomdájának tervosztályát választottam, ott dolgoztam 1966-tól 1993-ig. Nagyon szerettem a munkámat. A legidősebb nővérem Vásárhelyen alapított családot, és anyósomék is itt voltak, így a nyári szabadságot rendszerint itt töltöttük, ősszel pedig, amikor kezdődött az egyetem, visszatértünk Bukarestbe. Sokáig a nővéreméknél laktunk vagy a fiánál, akiből fizikatanár lett. Nekünk nem született gyermekünk, az unokaöcsémmel viszont sokáig nagyon szoros kapcsolatban álltunk. Egy idő múlva aztán elhatároztuk, hogy veszünk mi is itt egy lakást, ez az, amelyikben most beszélgetünk.
Ennél a pontnál mintha veszített volna erejéből a történetmesélő derű.
– A férjemnek időközben sikerült egy kicsi tervezőirodát nyitni, ami elég jól ment. 2010-ben azonban történt valami: észrevettem, hogy alvás közben nagyon csúnyán lélegzik. Elmentünk egy fül-orr-gégészhez, aki megvizsgálta, felírt egy receptet, és azzal búcsúzott, hogy majd menjünk vissza hozzá. Csakhogy mi egy kardiológust is felkerestünk, aki ránézett a férjem orvosi papírjára, és azt mondta: „én egész máshova küldöm önöket”. Azon a harmadik helyen aztán megkaptuk a valós diagnózist és hozzá az utasítást: „egyenesen kórházba menjenek, mert itt rákos daganatról van szó”. Nagyon jó kezelőorvosa volt a férjemnek, meg is szabadította a ráktól, a sok sugárzás azonban tönkretette a szervezetét, egészen legyengült, és egy esés után nem tudott többet felkelni az ágyból. Szinte két évig ápoltam, 2018-ban költözött el ebből a világból. Azután el kellett adnom a bukaresti házat. Végleg ideköltöztem, így lettem vásárhelyi, bár a mai napig nem ismerem a várost. Összebarátkoztam egy szomszédasszonnyal, ő minden nap feljön hozzám a negyedikre, beszélgetünk.
Vendéglátóm családi konfliktusokat is felelevenített, amelyeknek tanulsága, hogy a közeli hozzátartozókba vetett bizalom nem mindig megérdemelt. Történetét nem akartam keserű tapasztalatokkal terhelten megörökíteni, ezért inkább látogatásom utolsó negyedóráját részletezem, amikor Amália néni mindennapi időtöltéseiről esett szó.
– Kötök, olvasok, rejtvényt fejtek. Évekig előfizettem egy dévai kiadó rejtvényújságjára, amiben mindig volt nyereményszelvény is. Rendszeresen beküldtem a megfejtéseket, és sok mindent nyertem. Az egyik újság címlapján a fényképem is megjelent a nevemmel együtt. A Népújság rejtvényeit is be szoktam küldeni, és egyszer, amikor én lettem a szerencsés nyertes, épp egy barátnőm könyve volt a jutalom.
Bármily meglepő, kilencvenedik életévében járó beszélgetőtársam a számítógéppel is jó barátságban van, sőt a virtuális térben is magabiztosan mozog: egy fiatal barátnőjével levelezik. Hosszú életének két kulcsfeltételét említi – pozitívan kell gondolkozni, és hittel kell fordulni a Fennvalóhoz –, azzal már mutatja is a szobájában sorakozó szentképeket meg azt a két leírt imát, amit reggel és este elmond. Aztán azt is elárulja, hogy internetről nézi a csíksomlyói misét. Kislányos lelkesedéssel kapcsolja be nekem is a számítógépet, hogy megcsodálhassak pár fotót, amit az említett barátnő küldött neki elektronikus levélben. Több felvételen Amália néni mosolyog, ölében a barátnő kisfia. Az igazi tisztaság – adok címet magamban a fényképnek, miközben elköszönök.
