Öt lej
2026-03-30 15:00:00
- Kuszálik Péter
A bőrünkön érezzük: a pénz dirigálja a világot. A nevezetes 1929-es válság még jobban megerősítette a pénz hatalmát. A mi vadkapitalista átrendeződésünk nyomán a Maros mentén is új (a pénz fullasztó szagát hordozó) szelek fújdogálnak. A hazai infláció bimbózása idején még így viccelődött a (kis)polgár: „Mit csinál a hazánkfia, ha nincs pénze? Fölvált egy százdollárost”. Tudom, mert 1995 után az én fizetésemet is dollárban számolták: egy hónap szolgálat = 100 dollárnak megfelelő lej. A Grand előtt sorfalat álltak a ’somerek’, szatyorból váltották a valutát. Nagyba’ ment a biznisz, a szomszéd öt év alatt kétszer verette le a lambériát meg a padlócsempét a konyhában, és rakatott divatosabbat (anyuci diktálta a színt meg a mintát), mert már nem tudta, hogy mibe fektessen; a stabilizáció után viszont úgy eltűnt, mint Fuxi a harctérről. Az akkori virágkorban még Jocka is ’biznicben utazott’, nem hervadt szegfűben. Ő terjesztette a ’bisnicárok’ első törvényét: „az a jó biznic, amiben nincs reckír”. Aztán lecsillapodott a piac, s a jólét is megcombosodott. Engem nem háborgatott sem a konjunktúra, sem a dekonjunktúra, mert nálam más a fontossági sorrend. Úgy tudtam rendezni, hogy fizetés (vagy nyugdíj) napján is legyen még egy tízes a zsebemben. További regulák: add meg a császárnak, ami a császáré, és istennek, ami az istené; tilos kölcsönkérni, mert ha nem elég a jövedelmed, hogyan élsz meg úgy, hogy még adósságot is törlesztesz (= addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér). Nyuggerként is gyűjtöttem egy jó életszabályt (a 85 évesen elhunyt Zsiga bácsi hagyatékából): „nem a sok, hanem az elég volt az enyém, mert csak annyi kellett…”
A pénznek ’vérében van’ a szélhámosság: mindig kitalál valamit, amivel áthúzza az emberek számításait. Manapság azért kell meghúznunk a nadrágszíjat, mert a korábbi kormány elszámította magát; holott csak az óvatos gazda módszerét kellett volna követnie: „osszad be, ami van, s ha megmaradt valamennyi, azt tedd félre, hogy jusson a szűkösebb időkre is”. De közbelépett egy másik tényező is: a hatalom megtartásához szavazatokat kellett gyűjteni, azt pedig a nyugdíjak emelésével lehet a legkönnyebben elérni. A megemelt kiadások miatt át kellett rendezni a költségvetést, így aztán kibillent a mérleg nyelve. Majd csak megoldják valahogy…
Tény és való: ma gyengébben élünk, mint tavaly ilyenkor. A nép pedig sír és jajong. Szokva vagyunk… Amikor a török világban megnövelték a sarcot, s a nép sírni kezdett, a szultán tovább növelte a terheket. Ám egy idő után az adószedők azzal tértek vissza: a nép nem zokog, hanem táncol és énekel; a helytartók rájöttek: csökkenteni kell a terheket, mert elfogyott a pénz. Még nem jutottunk erre a szintre, ám a tulajdonosi társulásunk múlt heti gyűlésén közepes csődhangulat uralkodott.
Ferenc szomszéd újfent elmondta: harminc év sem volt elegendő ahhoz, hogy megszokjuk: a magunk gazdái vagyunk; nem más, hanem mi magunk kell megoldjuk a felmerülő gondokat: mindenki rendezze a saját lakását; a közös területek karbantartásához, javításához pedig késedelem nélkül dobják össze a pénzt, mert az elodázás csak rontja a helyzetet, és növeli a költségeket. Nevek említése nélkül sorolta a szokásos bajokat: mindig akad egy-két ember, aki nem hajlandó fizetni, vagy más módon fékezi a munkát, s ezzel megkeseríti a közösség életét. Két éve történt az egyik blokknál: hónapokig késlekedtek egy csőrepedés megjavításával, mert három lakó nem méltóztatott megérteni a helyzet komolyságát.
További gondot okoz az albérlők ’elszaporodása’, a mi társulásunkban általánosnak mondható az, hogy a lakások harmadát más kultúrában nevelkedett polgárok bérlik, akik nem tisztelik sem a csendet, sem a rendet; az illető lakások tulajdonosai pedig gyakran elérhetetlenek, nem törődnek azzal, hogy „ha nincs itthon a macska, táncolnak az egerek”. Az adminisztrátorunk még egy további problémát is vázolt: a közköltség lakásonkénti összegének legnagyobb hányadát a víz- és csatornadíj alkotja. Köztudott, hogy a vezetékes víz (köbméterenkénti) árát többször is emelték az utóbbi években, ez a tény pedig kissé megbillentette a társulás pénzügyi mérlegét. A blokk havi költsége ötezer táján, az elmaradások összege egy- és kétezer lej között van. Miért van elmaradás? A lustaság miatt! A gáz- és áramszolgáltató meg a ’digitális huncutságok közvetítője’ egykettőre lekapcsolja a nem fizetőket a hálózatról, a visszakapcsolás ára pedig nem kismiska. Az Aquaserv ’elnézőbb’, mert (érthető okok miatt) nem lehet víz nélkül hagyni a lakókat, s ha nem muszáj, akkor nem is sietnek fizetni (azok a huncutok!). Ráadásul a vízművek nem a lakókkal szerződik, hanem a tulajdonosi társulással. A késedelmes fizetésért büntetés jár, ezt megelőzendő találták ki a forgóalapot (= fond rulment), amely arra szolgál, hogy a hónap első öt napjában ki lehessen fizetni a vízfogyasztás számláját (merthogy a nyugdíjak és fizetések csak később érkeznek: 7–15-e között). Ezért könyörög térden állva az adminisztrátor minden hónapban, hogy fizessen mindenki idejében. S ha nem, akkor kénytelen fölemelni a forgóalap lakásonkénti összegét. Ezt a summát viszont a közgyűlésnek kell jóváhagynia (mondja a törvény). Lennénk szívesek javasolni és megszavazni egy összeget, mert csak a közgyűlési határozat alapján vetheti ki a sarcot. Mennyi az annyi? – kérdeztem. Plusz öt lej havonta és lakásonként (20 helyett 25). Jó, akkor én azt javasolom, hogy emeljék öt lejjel az alap összegét. Megszavaztuk, beírták a jegyzőkönyvbe, slussz. Hortenzia néni azt súgta nekem, hogy sok nyugdíjas embernek ez is komoly érvágást jelent; s lesznek, akik arra való hivatkozással, hogy ők ezt nem szavazták meg, nem akarják majd kifizetni. Tetszettek volna eljönni a gyűlésre! 240 ’lakás’ képviseletében 19 ember volt ott. Nincs annyi rendőre a városnak, hogy mindenki mellé kirendeljenek egyet, aki elmagyarázza a vonatkozó paragrafusokat. Nem hiszem, hogy ne lehetne kigazdálkodni havi öt lej pluszköltséget!
