Újabb Magyar Örökség díjasok

2025. szeptember 27-én Budapesten a Ráday Ház dísztermében hét újabb Magyar Örökség díjas neve került be az így honoráltak nagykönyvébe. Az immár 113. ünnepélyes díjátadón is jól érzékelhetőn jelen volt Erdély szelleme. A nagybányai Teleki Magyar Ház éppenséggel az erdélyi szellemiség következetes hordozója, de mondhatni mindenik kitüntetett valamiképpen összehozható ezzel a sajátossággal. A nemrég elhunyt Potápi Árpád János nemzetépítő szolgálata épp úgy, mint a Magyar Tudományos Akadémia 200 éves teljesítménye, Szakács Imre László festőművész életműve, Dombóvári János és Lavotta János kamarazenekara, Szakály Sándor történészi munkája és a Solaris együttes zeneművészete. Az eltelt évek során mindenikükkel foglalkoztunk valamiképpen mellékletünkben is, de külön elégtétel a Múzsa-szerkesztő számára, hogy Szakács Imre művészetére kiemelt figyelmet fordított. Jó tudni, hogy mindazt, amit a festőről az elmúlt években közzétettünk, ilyen módon is igazolást nyert most. Gratulálunk neki és persze a többi Magyar Örökség díjasnak is. A jókívánságokat tetézzük az életmű laudációját előterjesztő Sipos Endre művészetfilozófus néhány kiragadott gondolatával is. 

„Szakács Imre László szellemvonalakat, szellemvonal-szövedéket fest. Érdemes az ecsetvonásai útján elindulni.

Képei mind a hat irányban nyitottak: előre-hátra, jobbra-balra, felfelé-lefelé. Egy hetedik irány is létezik festészetében, mely a régi Szentendrei Művésztelep öreg fáinak, szimbolikus formáinak mélyére vezet bennünket. Ez a felröppenő madarak szellemútja. A teljes színskálát alkalmazza. A sötét hideg liláktól a ragyogó meleg arany felületekig tart a sor. Egy-egy képéről tragédia, szomorúság, neuralgikus feszültség sugárzik; másokon pedig diadalmas, örömteli felszabadultság. 

Képein felmerülnek a lét és nemlét kérdései, a sötétség útvesztői, kötéltáncos jelenvaló-létünk pillanatai, hosszan elnyúló kedélyállapotunk téri alakzatai: mindez fegyelmezett vonal- és színhangzásokkal realizálódik. Vaskosan konkrét szimbólumok variációival találkozunk. Permanens félelmeink is formát öltenek. Mintha az egyetemes létet szorongatná valami. 

Képei szólnak a beavatásról, a megtisztulásról, a misztikus tudáshoz való eljutásról, az életből a halálba való átlépésről, a visszatérésről, a ködképekről és a láthatatlanná válás folyamatáról, a fények és színek kapcsolatáról, a lélekmadár égbe szállásáról, a levegő és a tűz egyesüléséről, s még folytathatnám a felsorolást. (…) De ami mindenképpen méltóvá teszi számára az eddig felsoroltak mellett az elismerést, azt a szakrális festészet megújításáért tett lépései indokolják. (…) Az ima vizuális nyelvre való lefordítására csak olyan festő-gondolkozó vállalkozhat, aki az egyetemes és keresztény szimbólumokat egyéni stílusban, a modern festészet képi kifejezési eszközeivel képes kivetíteni. Különös vizuális zeneiség sugárzik ezekből a kompozíciókból. A kép és a szó, a kép és az ige egysége tisztán érvényesül.”