Harminchat évvel ezelőtt történt valami fantasztikus Marosvásárhelyen, amire azok, akik ott voltak, ma is libabőrösen gondolnak vissza. Sokan voltunk, több mint 100.000-en, és azzal a hittel vonultunk a délután 3-kor megkonduló harangok jelzésére a Bolyai térről a sportcsarnok elé, hogy néma, szimbolikus tüntetésünk felhívja a figyelmet arra, hogy kisebbségiekként végre visszakaphatjuk az olyan természetes, alapvető emberi jogainkat, mint az anyanyelvhasználat, vagy az anyanyelvi oktatáshoz való hozzáférés óvodától az egyetemig. Sokan még hittek az 1989. december 22. utáni napokban az eufórikus állapotban megfogalmazott ideálokban, hogy együtt, a többségiekkel végre szabadon egy olyan demokratikus országot építhetünk, ahol mindenki egyenlő, etnikai megkülönböztetés nélkül.
Az a csend, a fegyelem, ahogy ott együtt, egy célért vonultunk, példamutató volt, és ma is az. És ez erőt is adhat azoknak, akik azóta kiállnak az akkor megfogalmazott jogaink kivívásáért. Sajnos a februári könyves-gyertyás felvonulás utáni események brutálisan igazolták, hogy a nacionalista kommunizmus szelleme milyen vadul szabadult ki Pandora szelencéjéből. Az új hatalom átmentésének és megszilárdításának akciójaként került sor az addig elképzelhetetlenre, a 1990-es marosvásárhelyi márciusi pogromra, amely évtizedekre visszavetette a várost a fejlődésben. Hosszú évekbe és küzdelembe telt, ameddig sikerült felépíteni az anyanyelvi oktatást az óvodától az egyetemig. Mint ismeretes, a konfliktust kiváltó egyik ürügy a Bolyai líceum magyar, illetve a Papiu líceum román oktatási intézménnyé alakítása volt. Kevesen tudják, hogy a diákok, a fiatalság akkor ebben semmi akadályt nem látott, és ha nem szól bele a „nagypolitika”, akkor ez talán meg is valósulhatott volna, és talán minden másként alakul…
1990. február 10-i könyves-gyertyás tüntetés Fotó: id. Vajda György
Nehéz küzdelem volt a Rákóczi katolikus gimnázium utódának létrehozása is, amely szintén az 1990-ben megfogalmazott jogos igények egyikeként jött létre. Mind a Bolyai, mind a katolikus iskola esetében a különböző fórumokon elhangzott ellenérvek egyértelműen igazolják, hogy távol állunk még attól, hogy a kormányszinten kijelentett – immár az EU tagállamaként – felvállalt kisebbségi jogok rendezése példás legyen. A mai napig a gyakorlat mást igazol. Továbbra is vannak, akiket zavar szimbólumaink használata, mi több az is, hogy az anyanyelvünkön, magyarul (is) beszélünk nyilvános tereken. Mindezekkel ellentétben elfogultak lennénk, ha azt állítanának, hogy az 1990-es évektől ezen a téren nem változott semmi. Felnőtt egy olyan nemzedék, amely előtt – az előzőekhez viszonyítva – megnyílt a világ. Ma már illik tudni egy-két világnyelvet, az érvényesüléshez szükség is van erre. S ezáltal be lehet tekinteni más kultúrába, nyitni lehet egy tágabb szellemiség irányába. Sajnos a jelenlegi helyzet megerősítette az intoleranciát, és ismét reneszánszát éli a nacionalista szellem, amely legalábbis nálunk szuverenista álarcot ölt. Veszélyesen visszakanyarodtunk az 1990-es években dúló nacionalista közszemlélethez. Ez intő jel. Mint ahogy az volt az 1990. február 10-i gyertyás, könyves felvonulás.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
