Hétköznapi történet
Egy édesanyáról azt gondolnánk, hogy örül annak, ha a lánya virágot kap, Kornélia esetében azonban sosem állta meg a helyét ez az állítás. Az ő szülője csak fanyalgott, vállat vonogatott ilyenkor, ha pedig valaki meg merte jegyezni, mennyire hasonlít rá nagyobbik gyermeke, igazi villámokat szórt a tekintete.
– Öt-hatévesen nem is sejtettem, mi lehet ennek az ellenszenvnek a forrása, azt viszont tisztán éreztem, hogy anyám nem szeret – kezdte történetét harmincas évei elején járó, vörösre festett hajú, kislányos megjelenésű beszélgetőtársam.
– Évtizedeknek kellett eltelni ahhoz, hogy megértsem, tulajdonképpen nem velem volt baja, sokkal inkább önmagával nem volt kibékülve. Egyébként tényleg úgy néztem ki, mint anyám, ugyanaz a fekete haj, fekete szem, alacsony, vékony testalkat. Az öcsém megszületéséig anyámnak saját miniatűr másával kellett nap mint nap szembesülnie, bizonyára ezért érezte úgy abban a négy évben, hogy egy végtelen rémálom az élete. Ezt persze nem is titkolta előttem, naponta többször is kitartóan mondogatta, nehogy elfelejtsem. Így visszagondolva erre az egészre talán az is szerepet játszott az elutasító magatartásában, hogy apám, akit anyu valósággal bálványozott, mindig is fiúgyermekre vágyott. Amikor aztán végre teljesült a kívánsága, én teljesen „zárójelbe” kerültem. Attól kezdve anyám egészen megváltozott, villámgyorsan „kivirágzott”, és néha még hozzám is volt egy-két jó szava. A mai napig sokszor szokták kijelenteni rólam, hogy egy mesevilágban élek, és ez így is van, mégpedig azért, mert én átéltem ezt a mesevilágot. A saját bőrömön tapasztaltam meg a Hamupipőke-sorsot, hiszen a családom valóban úgy bánt velem, mint egy gonosz mostoha. Méghozzá kétfejű „kiadásban”, hiszen apám egy hajszállal sem volt jobb hozzám, mint az, aki a világra hozott.
– Bántalmazásban is volt részed? – szóltam közbe.
– Akkori értelemben nem, egy-két fül- és hajhúzást meg nyaklevest leszámítva, de ma már jól tudjuk, hogy a rideg, érzelemmentes bánásmód is egyféle agresszió, amit egyetlen gyerek sem érdemel meg. Nem emlékszem olyan helyzetre, amikor megdicsértek vagy bátorítottak volna, én mindig a megtűrt második voltam.
– Az öcséddel milyen volt gyerekként a viszonyotok? – hozakodtam elő az újabb kérdéssel.
– Bármennyire is hihetetlenül hangzik, nem voltam rá féltékeny. Ő első perctől örült a jelenlétemnek, újszülöttként is mindig rám kacagott a legtöbbet a nagy, barna szemeivel. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen a családban, aki igazán fontosnak tartott. A kapcsolatunk a későbbiekben sem veszített a fényéből. Amikor leérettségiztem és egyetemre mentem, az öcsém éppen a középiskolát kezdte. Minden vágya az volt, hogy hozzám hasonlóan ő is Kolozsvárra kerülhessen, az egyetemisták „szupervárosába”. Nem az volt neki a legfontosabb, hogy milyen szakon tanul majd tovább, hanem az, hogy a közelemben lehessen. Anyuék persze ellenezték az ötletet, azt szerették volna, ha örökre az otthoni „fészekbörtönben” marad, ahol fojtogathatják a szeretetükkel, az öcsémet azonban nem igazán érdekelte, hogy mit várnak el tőle. Sikerült olyan önálló, szabad személyiséggé válnia, amilyen én mindig is szerettem volna lenni. Csak hát nekem életem első 18 évében mindenhez és mindenkihez alkalmazkodnom kellett a túlélésért. Lehet, hogy drasztikusan hangzik, de ezt akkoriban valóban így éltem meg.
– Mi hozta el számodra a változást?
– Amikor bejutottam a Babeș-Bolyai bölcsészkarára, tisztában voltam vele, hogy itthoni támogatásra nem számíthatok. Addig is az ösztöndíjamból biztosítottam magamnak mindent, amire az enni- és innivalón kívül szükségem volt, így az új helyzetet sem éreztem túl nagy kihívásnak. Már jóval azelőtt vadászni kezdtem a kolozsvári állásajánlatokról szóló apróhirdetéseket, hogy elköltöztem volna otthonról. Így találtam rá a 87 éves Margit néni felhívására. Egy fiatal segítőtársat keresett maga mellé, aki odaköltözne hozzá szállás, koszt és némi „zsebpénz” fejében. Amikor elolvastam a hirdetést, egyből úgy éreztem, hogy nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget. Még aznap felhívtam, másnap reggel pedig vonatra szálltam, hogy személyesen is találkozhassunk.
– Egyből megtaláltátok a közös hangot?
– Annyira, hogy elhatároztam, még tanévkezdés előtt odaköltözöm hozzá. Lenyűgözött a minden mesterkéltség nélküli kedvessége és az eleganciája, ami valahogy kortalanná tette a szememben. Hamar összecsiszolódtunk. Ebben bizonyára az is közrejátszott, hogy Margit néni egyedül élt, és rokonai sem voltak, akik meglátogathatták volna. Annyira értékelte a társaságomat, hogy azt nehéz szavakban kifejezni. Persze én is segítettem neki mindenben: korán reggel bevásároltam a lista alapján, amit mindig előző este írt meg apró gyöngybetűkkel, a reggelihez együtt terítettük meg az asztalt. Az ebédfőzés is legtöbbször közös program volt, ha nem kellett az egyetemen lennem, délután pedig karon fogva sétáltunk a közeli parkban. Sokáig ez volt a közös életünk vezérfonala. Margit néni nemcsak egy meleg otthonnal és anyagi biztonsággal ajándékozott meg, hanem rengeteg ismerettel is a művészetek szinte minden területéről. Utolsóéves voltam az egyetemen, amikor egyik napról a másikra romlani kezdett az egészségi állapota. A látásával addig is baj volt, hiába távolították el a szürke hályogot mindkét szeméről, ebben az időszakban azonban a mozgása is egyre bizonytalanabbá vált, és úgy tűnt, teljesen elhagyja az ereje. De még így is izgatottan készült a ballagásomra, a számára kimért földi idő azonban nem volt elég ahhoz, hogy ott lehessen. Végakarata szerint a kétszobás tömbházlakás, ahol életem leggondtalanabb időszakát töltöttem, a továbbiakban is az otthonom maradt. Margit néni sokszor mondogatta, hogy járjak nyitott szemmel, és ha egy igazi társ kerül az utamba, ne szalasszam el, de én még nem érzem ehhez készen magam. Több mint tíz év telt el a pártfogóm eltávozása óta, mégis sokszor, amikor a munkából hazamegyek, mintha ott várna a konyhában, az aragáz mellett tüsténkedve. Nem akarom elengedni, sem mással helyettesíteni ezt a képet, hiszen ez tanított meg arra, hogy nem csak egy másolat vagyok.
