Államra hagyott fiatalok régen és ma

Dokumentumfilm a család nélkül felnövőkért

A rendszerváltás előtti árvaházaknak és a gyermekvédelmi rendszer későbbi létesítményeinek lakóit hozza nézőközelbe néhány figyelemre méltó életút felvillantásával a Románia láthatatlan hangjai (Vocile nevăzute ale României) című dokumentumfilm, amelyet június 23-án, szerdán este mutattak be a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében.

Az intézményes keretek között élő fiatalok jelenét körvonalazó és lehetséges jövőjére megoldásokat felmutató alkotás az Ana Iskolája Egyesület (Asociația Școala Anei) kezdeményezéseként született meg. A 2023-ban alapított egyesület célja pénzügyi oktatással, karrier-tanácsadással, illetve mentorálással segíteni a család nélkül felnövő nemzedékeket az önálló életre való áttérésben, elsősorban a munkaerőpiacon való elhelyezkedésben.

Az egyesület elnöke, Ioana Andreea Lupa néhány nappal a filmpremier előtt a Kolozsvári Rádiónak nyilatkozva arra hívta fel a figyelmet, hogy a jelenlegi statisztikák szerint a gyermekvédelem intézményeiből évente 3500 fiatal kerül ki, és közülük negyvenből mindössze egynek sikerül munkahelyet találnia. A tevékenységeit főleg Maros megyére összpontosító szervezet egyik fontos célkitűzése az alkalmazás nélkül maradók számát a megfelelő motiváció biztosításával 2030-ra a felére csökkenteni. 

Ioana Lupa úgy véli: a családi típusú házakban élő gyermekeknek és fiataloknak elsősorban a naponta munkába járó, az anyagiakért „házon kívül” megdolgozó szülők modellje hiányzik, hiszen az őket körülvevő felnőtteknek éppen az a munkájuk, hogy egész nap velük legyenek, róluk gondoskodjanak. A Románia láthatatlan hangjai egy többrészesre tervezett sorozat első felvonása, amelyben néhány, a régi rendszer árvaházaiban nevelkedett felnőtt mutat kitörési lehetőségeket egy minden téren korlátozott élethelyzetből. Ezek a rendkívüli ambícióval megáldott személyek nemcsak saját maguk számára teremtettek megfelelő körülményeket, hanem a gyermekvédelmi rendszer átalakításához is hozzájárultak, és ezáltal megannyi fiatalabb sorstársuk létfeltételein is javítottak. 

Jövőteremtők jó példái

A dokumentumfilm – amelynek vetítésén több mint ötszázan vettek részt, köztük állami intézmények és civil szervezetek illetékesei, az üzleti élet szereplői és a helyi intézményes rendszerben élő fiatalok – tulajdonképpen élettörténetek szövedéke. Elsőként a kétnaposan kórházban hagyott Sonca Valentina Ionela idézi fel a gyermekek házában töltött éveket, a vér szerinti anyjával való első találkozást hétévesen az anyai nagyszülőknél, majd az életút további szakaszait: az egyetemi tanulmányokkal párhuzamosan végzett munkát, az anyagi függetlenség iránti vágyat, a spanyolországi állást, ahol egy nagymamaszerű idős nőnek viselte gondját, akihez úgy ragaszkodott, mintha az édesanyja lett volna, majd a hazatérést. Valentinának sikerült megvalósítani az álmát, élelmiszeripari mérnökként dolgozik, egy romániai családi típusú ház kis lakóinak mindennapi élelmezését felügyeli.

Egy másik sikertörténet főhőse Tiberiu Antipa, az intézményes rendszerben élő gyermekeknek és fiataloknak egyebek mellett táborokat és a személyes fejlődésüket segítő kurzusokat szervező, számukra egy központot is felépítő T.I.B.E.R.I.U.S. Egyesület alapítója. Ő is árvaházakban – szám szerint háromban – töltötte a gyermekkorát, ezért is érzi szívügyének, hogy sok ezernyi hátrányos helyzetből induló gyermek és fiatal hangja legyen. Tapasztalata szerint a rendszerből kikerülő ifjak általában nem rendelkeznek egy konkrét jövőképpel, és fogalmuk sincs arról, hogyan kezeljék a pénzt, ezért az is előfordulhat, hogy az intézményes létük alatt összegyűlt állami juttatást – ami nem kis összeg – a hirtelen megtapasztalt szabadság mámorában egy nap alatt elköltik. Tiberiu Antipa egyesülete többek között az ilyen csapdahelyzetek elkerülésére igyekszik megtanítani a család nélkül felnövő tizenéveseket.

Kiút a „dzsungelből” 

Talán a legmegrendítőbb történetet a szintén révbe ért Mihai Ghebrea, a Gyermekotthonok Árváinak Egyesülete (Asociația Orfanilor din Casele de Copii) nevű szervezet alapítója mesélte a filmvásznon. Mihai hét hónaposan maradt magára egy Râmnicu Vâlceában lévő bölcsődében, és volt alkalma megtapasztalni az 1989 előtti árvaházak minden szörnyűségét. Az akkori úgynevezett „gyermekek házában” dzsungeltörvények uralkodtak: háromszáz fiú volt összezárva, és a nagyobbak különféleképpen terrorizálták a kisebbeket, többek között koldulásra is kényszerítve őket. Mihai számára az iskola nyújtott némi védelmet, a vakációkat pedig gyűlölte, ilyenkor ugyanis egészen ki volt szolgáltatva idősebb lakótársainak. A tanulásba menekülve érte el, hogy abban az általános iskolában, ahova családban nevelkedő gyermekek is jártak, 2500-nál több diák közül a negyedik tanuló legyen. Az 1989-es forradalom idején, 14 évesen azt remélte, hogy végre megszabadulhat az életterét uraló agressziótól. A rendszerváltás után be is választották aközé a harminc, 9-es fölötti médiával rendelkező gyerek közé, akik egy dániai projektben vehettek részt. Az idegenben döbbent rá arra, hogy a világ egészen más, mint az árvaház falai között tapasztalt valóság, és amikor oda vissza kellett térnie, kritikus szemmel fogadta az igazságtalanságokat, sőt társait is bátorította, hogy lázadjanak fel, amikor jogtalanul bánnak velük. Hangja értő fülekre, szívekre talált a külvilágban, így sikerült 1996-ban megalapítania egyesületét, ami azóta rengeteg fiatalnak nyújtott kapaszkodót, közülük mintegy százan saját lakásban élnek, és dolgoznak. Mihai ugyanakkor azt is megtapasztalta, hogy a kívülről érkező támogatás sokszor az anyagiakban, édességcsomagokban vagy egyéb élelmiszerekben, illetve pénzbeli adományban merül ki, az adakozók legtöbbször nem is kívánnak találkozni a gyermekvédelmi rendszer fiataljaival, pedig az ilyen interakciók akár a saját gyerekeik számára is hasznosak lehetnek. A vetítés után sikerült néhány szót váltanunk Mihai Ghebreával, aki a Vâlcea megyei Băbeniben működő gyermekotthon, a Pinokkió Ház igazgatója és boldog családapa: két vér szerinti és két örökbe fogadott gyermekről gondoskodik feleségével együtt, aki belátható időn belül a harmadik saját csemetének is életet ad.

A gyermekvédelmi rendszerből frissen kikerült vagy még benne élő fiatalok hangját is megszólaltató dokumentumfilm után a rendezvény ötletgazdája, Ioana Lupa lépett a színpadra, és maga mellé hívta  néhány fontos segítőjét, többek között a szüleit. Ioana elárulta, hogy a család nélkül felnövő fiatalokért létrehozott Ana Iskolája Egyesület a saját nagymamája nevét viseli. Az állami rendszer fiataljainak történeteit körvonalazó alkotást Cristian Moldovan filmkészítő szakemberrel közösen hívták életre a Maros Megyei Tanács és magáncégek támogatásával.

Ioana Lupa évek óta foglalkozik Maros megyei családi típusú házakban élő fiatalokkal. A filmpremier után elmesélte, hogy amikor először ment hozzájuk, egy csomó „okos” módszerrel készült, de aztán egy 14 éves fiú, arra kérdésre, hogy mit kérne Szent Pétertől, ha a mennyország kapujában találkozna vele, azt válaszolta, hogy szeretne visszatérni az időben 11 éves korába, hogy megállíthassa az apját, aki kioltotta az édesanyja életét. 

– Ekkor jöttem rá arra, hogy mindannak, amivel készültem, semmi köze sincs a valósághoz, és csak leültem közéjük a körbe, és hallgattam a történeteiket – tette hozzá az Ana Iskolája Egyesület elnöke.

A táncolni vágyó és a „gólya”

Ioana Lupa szavait borkóstolóval egybekötött állófogadás követte, ezután pedig Mihail Sandu koncertezett. Az est zenei részét megelőző szünetben sikerült néhány magyarul beszélő fiatallal szót váltanunk, akik egy küküllőmenti családi típusú házban élnek. Személyiségvédelmük érdekében nevüket természetesen nem említjük.

Egy könnyen mesélő, amolyan igazi „nagy dumás” 17 éves lány elmondta, hogy kilencévesen került a rendszerbe, azelőtt szüleivel bejárta a világot, Ausztriában, Németországban és egészen kicsi korában Magyarországon is élt. Tartja a kapcsolatot a családjával, a testvéreit rendszeresen látogatja. Arra, hogy milyen léthelyzetből emelte ki a gyermekvédelem, nem kaptunk egyértelmű választ, azt azonban megtudtuk, hogy rajta kívül még hét lakója van a háznak, ahol él, és jól megvan ebben a környezetben. 

– Ha „viselkedsz”, megvan a bizalom – szögezte le a tinédzser, majd azt is elárulta, hogy mosogatni nem igazán szeret, focizni annál inkább, és ha majd elhagyja a rendszert, legszívesebben táncolásból akarna megélni. 

A szóban forgó családi típusú házban él az a látáskorlátozott 21 éves fiatalember is, aki ötévesen a SIRU-tól (sürgősségi segélyszolgálat bántalmazott, elhanyagolt gyermekeknek) került állami védelem alá. Örökölt betegsége miatt iskoláit a nemlátók kolozsvári intézetében járta ki, ott tanult meg tökéletesen románul. Idén nyáron 8-as médiával érettségizett, és felvételt nyert a Babeș-Bolyai Tudományegyetem gyógypedagógia szakára.

Iránytű a külvilágba és belső utakra

Az intézményes rendszerben élő Maros megyei fiatalok egy részével 18 éve foglalkozik a marosvásárhelyi Talentum Alapítvány. A szervezet szociális programokért felelős munkatársával, Kacsó Erikával a vetítés utáni szünetben találkoztunk, ekkor egyeztettük egy későbbi beszélgetés időpontját, amikor a Talentum illetékese a család nélkül felnövő tinédzserekkel kapcsolatos tapasztalatairól mesélt. 

– 2007-től foglalkozunk a fiataloknak ezzel a célcsoportjával. Az Életvezetési készségek fejlesztése nevű program keretében, a megyei gyermekvédelmi igazgatósággal partnerségben harminc gyermeknek, illetve fiatalnak biztosítunk különböző tevékenységeket. A foglalkozásokon a Materna központban élő lányanyák, ugyanakkor egyetemisták is részt vesznek, utóbbiak csak a nyári vakációban, amikor itthon vannak. A heti rendszerességgel zajló tevékenységekre mi hozzuk be a gyerekeket, fiatalokat a családi típusú házakból. Az együttlétekre nem mindig az alapítványunk székhelyén kerül sor, gyakran a közösségbe is kimegyünk, annak függvényében, hogy éppen milyen képességet, készséget kívánunk fejleszteni. A lényeg, hogy a program résztvevői életszerű helyzeteket tapasztaljanak meg. Ennek érdekében elmegyünk például egy bevásárlóközpontba, a gyerekek és fiatalok kapnak egy – mondjuk ötvenlejes – költségvetést, és abból kell gazdálkodniuk. Ezzel prioritizálni tanítjuk őket, hiszen el kell dönteniük, hogy mire van a leginkább szükségük, és mi az, amiről ennek érdekében lemondanak. Ugyanakkor tájékozódni is megtanítjuk a fiatalokat a nagyáruházban elhelyezett piktogramok – például az illemhely jele – segítségével, illetve megmutatjuk nekik a mallban lévő mosdó érintésmentes csapjának, valamint a mozgólépcsőnek a használatát. Ezek mind olyan ismeretek, amelyek egy családban élő gyerek számára magától értetődőek, az intézeti rendszerben lévőknek azonban újdonságnak számítanak. Ami magát a vásárlást illeti, arra is igyekszünk megszoktatni a csoport tagjait, hogy keressék meg az adott termékből a legolcsóbbat, vegyék figyelembe az ár–érték arányt, továbbá megtanítjuk őket leolvasni a címkén található információkat. Ezek mind életvezetési, de ugyanakkor iskolai készségek is, hiszen az olvasást és a számolást is magukban foglalják. A szocializálódást segítő tevékenységek alkalmával a Somostetőre vagy moziba is el szoktunk menni a gyerekekkel, fiatalokkal, ugyanakkor megünnepeljük az év jeles napjait. Erre a családi típusú házakban is mindig sor kerül, de mi is igyekszünk minél több ünnepi pillanatot vinni az életükbe. 

– Milyen más tevékenységek szerepelnek még a programban?

– Művészetterápiás foglalkozásaink is vannak, ilyen például az agyagozás, ami hihetetlenül fel tudja szabadítani a fiatalokat. Egy alkalommal a zsonglőrködést is kipróbáltuk a csoporttal, és volt, akinek ez igazi sikerélményt adott. Ezeknek az együttléteknek fontos célja a személyiségfejlesztés, az önbizalomnövelés. Igyekszünk teret adni a fiataloknak a rejtett tehetségeik felfedezésére, ugyanakkor lelkileg is próbáljuk erősíteni őket, hogy könnyebben tudjanak megküzdeni a kimondott vagy ki nem mondott traumáikkal. A megyei gyermekvédelmi igazgatósággal egy naplószerűen kitölthető füzetecskét is kiadtunk Életem története címmel az önismeret fejlesztése céljából. Fontos azonban megjegyeznem, hogy ezzel a programmal nem az egyéni terápiát vállaltuk fel, hiszen a szerződésünk kizárólag csoportos tevékenységekre vonatkozik. 

– Mennyire tartják a kapcsolatot a rendszerből kinőtt fiatalokkal, felnőttekkel?

– Azok, akikkel 2007-ben foglalkoztunk, de már akkor szinte felnőttek voltak, a barátainkként járnak vissza hozzánk. Úgy látom, hogy sok fiatalnak éppen erre a baráti jelenlétre, ha úgy tetszik, mentorálásra van a legnagyobb szüksége, miután a védelmi rendszerből kilép a krízishelyzeteket is tartogató úgynevezett nagybetűs életbe.