Legyen béke! A szívekben is. Gyilkos indulatoktól, ördögűzéstől és kirekesztéstől mentes béke.
Kibicsaklott optimizmussal szemlélem a hadvezéri indulatoktól fűtött birodalomvezérek fosztogató-osztogató találkozójának értékeléseit. Tudjuk, ebben a helyzetben nincs jó megoldás. Az agresszort senki nem fogja visszapofozni medvebarlangjába. Nincs miért ujjongani. A Trump–Putyin-pókerjátszma még nem ért véget, miközben a mi zsetonjaink már rég elgurultak. Most pedig azt kérik tőlünk, hogy a jövőnket is zálogosítsuk el a fegyverkezési hajszában, mert mi kellene megvédjük a telhetetlen étvágyú oroszoktól nemcsak Ukrajnát, hanem a nyugati civilizációt is. Az Ovális Irodában pöffeszkedő nagyúr csicskáztatva osztogatta az észt az európai állam- és kormányfőknek. Ne essünk tévedésbe: az amerikai elnök nem békepárti. Egyszerűen csak hatalompárti. Ezért tud szót érteni a hasonszőrű orosz birodalmi vezérrel. Bezzeg a francia elnök már nem olyan bizakodó. Szerinte Putyin nem akar békét, csak saját túlélése érdekében taktikázik. Időt akar nyerni, hogy háborús veszteségeit kiheverje. – Oroszország számunkra tartósan destabilizációs erő és potenciális fenyegetés – nyilatkozta a sajtónak Macron. Bizonyíték rá, hogy ez az ország a költségvetésének negyven százalékát fegyverkezésre költi. Ennek ellensúlyozására a franciák a britekkel összehangoltan növelni akarják a nukleáris elrettentő erejüket. Már megint az atomfegyverek egyensúlypolitikája jelentené a békét? Mint a hidegháború idején.
Az alaszkai csúcson a CCCP (Szovjetunió) nosztalgiapólóban megjelenő orosz külügyminiszter hazabeszélve az állami televíziónak azt állította, hogy Oroszország sohasem törekedett területek elfoglalására. Ez időben a Fehér Házban az ukrán elnöknek és az egész világnak bemutatott térképen pirossal virítottak az oroszok által elfoglalt és bekebelezésre szánt területek. Megkezdődött befolyási övezeteinek újrafelosztása. Mint amikor Sztálin nyolcvan éve (micsoda irónia: a Krím félszigeten fekvő Jaltában) az amerikai és brit vezetőket megvezetve olyan megállapodást kötött, amely a kelet-európai népek sorsát is kerékbe törte fél évszázadra. Erőből kegyetlen ideológiai gyarmatosítást folytatott a megszállt országokban. Úgy tűnik, most sem számít a mi akaratunk. A birodalmi vezérek vigyorogva fittyet hánynak a nemzetközi jogra, a háborús bűnökre, az elhurcolt gyerekek sorsára. Újból bebizonyosodott, hogy a nagypolitika olyan, mint a maffiaháború. A védelmi pénzt pedig mi fizetjük tapsikolva, és Nobel-békedíjakat osztogatnánk, csak már lenne vége az öldöklésnek. Ez lenne az alaszkai (n)Yalta egyik tanulsága.
