Bolond világban élünk, az erőszak, a gyűlöletbeszéd, az agresszivitás egyre inkább betölti életterünket. A háborús fenyegetettség, a fegyveres konfliktusok és ezek következményei, a gazdasági válság okozta létbizonytalanság átszövi mindennapjainkat. Ezt látjuk a televízió-képernyőn, halljuk a rádióban, olvassuk a közösségi oldalakon. Idióta influenszerek mutatnak agyament példákat fiataloknak, akik őrültebbnél őrültebb trükkökkel próbálnak kitörni a cybervilág zártságából, kék bálnáznak, halálugrásokat végeznek, felmásznak a vonatok tetejére a magasfeszültségi vezetékek alá, és sorolhatnánk tovább a feltűnési viszketegségtől szított, oktalan vakmerőséggel végrehajtott tetteket, amelyek sok esetben végzetesek. A napokban egy 17 éves fiatalember több száz hazai iskolának és kórházaknak küldött mészárlással fenyegető üzeneteket, mint kiderült: „viccből”. Rossz vicc volt. Nem kérünk belőle, de sajnos ilyen és az említettekhez hasonló esetek előfordulhatnak. Anélkül, hogy pszichológiai, szociológiai vagy társadalmi elemzésbe bocsátkoznánk, megállapíthatjuk, hogy egyre aggasztóbb ez a jelenség. Iskolai zaklatás (bullying) mindig is volt az alma materek falai között. Az esetek többsége az intézményeken belül marad. Jobb esetben osztályfőnökök, tanárok, iskolaigazgatók kezelik a konfliktusokat, amelyekről tudomást szereznek. De sokszor későn. Hiszen a legnagyobb gond az odáig vezető úttal van. Azzal, hogy miként és miért lesz egy gyerek agresszív, intoleráns a környezetével szemben, frusztrált, magába zárkózó. És csak a helyzetre, a pillanatra vár, hogy kitörjön önmaga és környezete zártságából. E jelenség gyökere talán a nevelés, az odafigyelés, illetve ennek hiánya. Döbbenetes, amikor azt látjuk az utcán, hogy egyes szülők a babakocsiban tolt csecsemő elé táblagépet vagy mobiltelefont tesznek, hogy „foglalja el magát”. Rohanó világunkban egyre kevesebb idő jut mondjuk a közös vacsorára, ahol a család őszintén megbeszélheti az aznap történteket, megoszthatja egymással azt a környezeti ingert, ami kicsit és nagyot egyaránt ér. A felnőttek közül egyre kevesebben tájékozódnak a világ dolgairól hiteles forrásokból (sajtó), és megpróbálják maguk értelmezni a látottakat, hallottakat. Így aztán miként magyarázzák el a szülők, nagyszülők az érdeklődő gyerekeknek, kamaszoknak, hogy mi miért történik körülöttünk, mi a helyes és a rossz? Értékválságban élünk, nem csoda, hogy fejvesztettek lettünk. Posztmodern társadalmunk termelte ki a zaklató, agresszív generációt – tisztelet a kivételnek –, amelynek tagjai máshol (Amerikában) fegyvert ragadnak, bombát dobnak (Közel-Kelet), késelnek (London, Párizs), és most nálunk mészárlással fenyegetnek. Nem ildomos általánosítani, de nem ártana jobban odafigyelni ezekre a jelekre, elsősorban otthon, majd az iskolában, a munkahelyen, a társadalom minden területén. És jó lenne néha kilépni a közösségi média oktondi „észt osztó” világából, és racionálisan szemlélni mindazt, ami körülvesz minket. Jó lenne néha megállni, magunkba fordulni, tükröt tartani magunk elé, és elgondolkodni azon, hogy materialista világunkban mennyi helyet adunk a szeretetnek, az egymáshoz közeledésnek, a barátságnak, a toleranciának és a türelemnek, annak, hogy másokat meghallgassunk. Jó lenne, ha időt szánnánk arra, hogy mindezeket átadjuk másoknak, gyerekeinknek, az utánunk jövőknek. Hátha így kevesebben lesznek azok, akik fegyvert ragadnak, gyűlölnek és fenyegetőznek, mert önmagukkal nincsenek kibékülve.
